Jelenés

A Föld Királyságának déli részén található egy kis falu. Az utóbbi időkben rémhírek keringenek róla, mi szerint egy őrjöngő szellem található benne, aki elüldözte a falu lakóit és az üres falu felett uralkodik. Mostanra már senki sem meri megközelíteni a helységet csupán azok akik elég vakmerőek vagy akik le akarnak számolni ezzel a szellemmel.
Engem tulajdonképp a kíváncsiság vezetett a falu felé, habár az, akitől hallottam erről a helyről egy fogadóba mindent megpróbált annak érdekébe, hogy lebeszéljen erről a "meggondolatlan és vakmerő" cselekedetről. Egy mosoly keretében biztosítottam arról, hogy eszem ágában sincs ilyesmit tenni, majd másnap már útra is keltem, hogy megkeressem ezt a bizonyos szellem járta falut.
Pár napba beletelt az odavezető út, a megérkezést követve pedig nagy meglepetésben volt részem. A falu a mendemondákkal ellentétben cseppet sem volt kihaltnak mondható, sőt, nagyon is tele volt élettel. Mindenfele a hétköznapi dolgukat végző emberek voltak és annak nyoma sem volt, hogy bármi probléma lenne szellemekkel errefelé. Viszont nem kellett sok időt eltöltenem ezen a helyen ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha én lennék az egyetlen aki szellemsorban van. Olyan volt, mintha senki sem vett volna észre engem, még a velem szembe futó férfi is elgázolt volna ha nem állok félre, pedig láthatta, hogy ott állok előtte.
- Szellemnek nézek ki? - vettem le a fejemről az útitársamat és szembefordítottam magammal. Mondjuk az, hogy ha kézbe tudtam venni az azt jelenti, hogy vagy nem vagyok szellem, vagy, hogy ez a kis szőrmók is szellem lett. De akkor mikor történt velünk mindez?
- Azt hiszem, hogy a probléma nem velünk van. - hagytam kibontakozni a szőrpamacsot a kezeimből miután a gyerekes gondolataimat félre téve néztem szét egy kicsit. Az emberek csináltak valamit. mindenki csinált valamit, mégis olyan volt, mintha senki sem létezne. Vagy az is lehet, hogy ez szó szerint a munkás osztály aki csak ebből él. Ez viszont nem magyarázza meg azt, hogy nem veszik észre a környezetüket, vagyis, hogy engem nem vesznek észre.
- Megállj! - veszek észre egy árnyat az egyik sikátorban és nyomban az útjába is eredek, hisz az volt a legkitűnőbb dolog, viszont mire elértem a helyet ahol láttam már nem volt ott senki és nyomtalanul tűnt el az illető. Ha hét ágra sütne a nap feltételezném annak a lehetőségét, hogy a túl sok napon való tartózkodástól képzelődök, de szerencsére ez a lehetőség nem áll fenn, vagyis valaki valóban volt itt.
- Valami nagyon nincs rendben ezzel a hellyel. Talán tényleg van itt egy szellem, vagy mindenki szellem. - közöltem a mókussal miután úgy döntöttem, hogy megvárjuk az estét a helyi fogadóba, lévén köztudott tény, hogy a szellemek este aktívak. ^^ Viszont a mókust jobban érdekelte az ennivaló, mintsem az amit én mondtam. Milyen mázlija van, hogy ilyen egyszerű a gondolkodása. Nekem viszont ember mivoltomból kifolyólag megadatott a komplex gondolkodás és éppen ezért tűnnek fel a legkülönösebb dolgok is. például a pincér fiú, aki minden asztalhoz kijár felvenni a rendelést. Az üres asztalokhoz is.
Ugyanakkor az a három személy is feltűnt, akik közel sem olvadtak bele a fogadó közösségébe, lévén ők voltak az egyetlenek akik figyeltek másokra és nem csak a saját dolgukra vagy szerepükre.
- Kérem, kísérje ide azt a három személyt, szeretném őket meghívni egy vacsorára. - kértem egy kis segítséget a pincér részéről azért, hogy az asztalomhoz kísérje a hozzám hasonló embereket. Komolyan kívülállónak éreztem magam ebben a faluban, de az csak jót jelent, hogy nem vagyok egyedül. megnyugtató. ^^
- Örvendek a találkozásnak. A nevem Rosa Wong. Elnézést, hogy így különösebb korábbi ismeretség nélkül hívtam meg önöket vacsorára, de remélem azért elfogadják. - vettem elő udvarias oldalamat, hisz nem tudhattam, hogy ki miféle megszólítást szeret, így természetesen magázódom. Aki majd szeretne tegeződni az úgyis szól.
- Feltételezem önök is a mendemondák miatt vannak itt, vagy már rájöttek, hogy bizonyos dolgok nincsenek rendben ezzel a hellyel. Remélem segítenek nekem kideríteni a dolgot, sajnos a kíváncsiságom túl nagy ahhoz, hogy csak úgy megfejtetlenül hagyjam ezt a dolgot. - mosolyogtam, miközben jeleztem a pincérnek, hogy rendelni szeretnénk. Abban bízok viszont, hogy legalább egyikük vállalkozik arra, hogy segítsen kideríteni a titkát ennek a szellem járta helynek. A mendemondák nem sok információt rejtenek magukban. Még csak azt sem lehet megtudni belőlük, hogy pontosan hol szokott feltűnni a szellem.

Különös dolgok hírei keringet a levegőben, én meg még egyikről sem tudtam, hiszen még álomországot jártam, mikor futótűzként terjedt el a hír egy bizonyos faluról, ahol egy őrjöngő szellem található. Természetesen férfias énemet nem fogja holmi szellem megállítani, most meg is láthatjuk, hogy miért.
Reggel volt, ásítozva ébredtem egy hotelben. Karjaimat és lábaimat hosszúra nyújtottam, majd kezdtem oldalra vinni, pont mint amikor valaki egy hóangyalt csinál. Olyannyira ügyesen bántam a végtagjaimmal, hogy sikerült lelöknöm egy vázát. A váza meginogott, majd szinte lassított felvételben láttam, ahogy ütközik a földdel és néhány darabra esik. Szerencsémre nem tört sok kicsi darabbá, csupán négy-ötté, így gyorsan felálltam, természetesen az ágy másik oldalán kelve, majd ezután az ágyat megkerülve vettem fel a darabokat, s feltettem az éjjeli szekrényre. Igazán jól esett volna egy minimális puzzle tudás, csak kár, hogy kiskoromban nem kötöttek le az olyasfajta nyugodt állapotú játékok. Mondani sem kellett, hogy most már sokkal vadabb voltam, így türelmem még annyi sem volt, mint kisgyerek koromban. A négy átkozott darabkát sehogy sem tudtam egybetenni, akárhogyan is nyomtam egymásnak őket. Alig húsz másodperc múlva rám tört az ideg és két darabkát teljes erőből egymásnak ütöttem, remélve, hogy talán így működik a puzzle.
- Te átkozottan hülye játék!
Kiáltottam el magam, miközben a szinte szilánkokra tört vázadarabok véres nyomokat hagytak tenyereimben. Lépéseket hallottam. Úgy látszott, hogy az itt dolgozók már siettek is a törés hallatára. Kezeimet lesöpörtem, majd az ajtóhoz futottam, hogy kinyissam és szóljak, hogy semmi probléma sincsen. A feladatom sikeresnek bizonyult, de ezután vissza kellett mennem és a többi darabkát a kukába szórnom. Szerencsére maradt még két nagyobb darabom, amiket úgy állíthattam volna a falhoz, hogy ne tűnjön fel azonnal. Az első próbálkozásra nem sikerült egymáshoz illesztenem, és szakadt a cérna. A két darabot egy kezembe fogtam, majd teljes erőből kihajítottam a csukott ablakon, széttörve azt is. Elegem lett az egészből, kiáltozni kezdtem, majd az éjjeli szekrény is repült ki az ablakon. Ezután nyugodtan elhagytam a fogadót, remélve, hogy soha többet sem kell majd visszatérnem.
Éhes voltam. Egy dühös ember, egy éhes ember. Valami étteremszerűséget kerestem magamnak és sikerült is megszállnom az egyik kevésbé puccosabbikban. Kértem kaját, majd jóízűen az arcomba tömtem és kajával tömött pofazacskókkal távoztam. Nem volt esélyem a túlélésre, ha a városban maradok, éppen ezért siettem ennyire.
Szerencsémre kiértem a városból és az országútra tértem. Három nap, három éjjel barangoltam, vagy talán csak az időérzékem volt rossz, mikor egy másik városba értem. A város még mindig a tűz területén tartózkodott. A városban azonban mindenki furcsán viselkedett, valami szellemvárosról papoltak, meg ilyen, meg amolyan veszélyekről. Odamentem az egyikhez, ki kétségbeesetten nézett rám, miután a ruhájánál fogva felemeltem.
- Mesélj erről a szellemveszélyről!
Figyeltem volna én, esküszöm figyeltem volna, ha nem akkor sétált volna el mellettem egy dögös leányzó. Szegény párát, kit a kezemben tartottam le is ejtettem, miközben az állam a földet súrolta. Miután rendesen kielemeztem a szükséges pontokat, vissza fordultam az alakhoz, ki nagyon sokáig dumált nekem, valószínűleg irtó részletesen mondott el mindent. Nem is nagyon érdekelt őszintén szólva, csak egy kérdést tettem fel a könyökét fogó, ülő alaknak:
- Na hol is van ez a szellemmicsoda?
Az ijedt személytől hamar választ is kaptam.
- F-föld k-királyság. D-d-d-délen. Kérem, hogy ne bántson!
Az utam célja tehát pontosan az a helyiség volt. Na majd én megmutatom annak a szellem dolognak, hogy ne szórakozzon Ruperttel. Bár... nem is tett semmit... na mindegy... majd megmutatom neki!
Szerintem szakállt is növesztettem, mire sok különböző közlekedési módszert használva eljutottam az átkozott faluba. Körbe néztem és mindenki rendesen viselkedett. Morogni kezdtem magamban, majd morcosan krákogtam.
- Haszontalan volt eljönni idáig.
Én azonban egy kitartó személynek tartottam magam, miután földbe rúgtam azért odamentem egy civilhez és megkérdeztem, hogy hol van a szellem. Nem tudom, hogy csak nem hallott-e meg, vagy teljesen ignorált. Lehet, hogy egy kis kakaó a hangomra segíteni fog.
- Hol van az a férges, kicseszett szellem, te süket nyomorék?! - kiáltottam rá, majd mikor felém fordította a fejét, egy pofont is nyomtam a jobb pofazacskójára. Azonban ez a nyugodt dilis igazán keménynek hitte magát, hiszen vissza akart ütni. Meg is tette a rohadék, amíg nem figyeltem, és ekkor lett belőle elegem. Elkiáltottam magam, majd egy óriásit az arca közepébe ütöttem. Ekkor hátulról átsétált rajtam egy másik szellem is.
- Az apádon keresztül sétálj át! - ordítottam neki, mikor jól fenékbe rúgtam.
A szemetek csak jöttek és jöttek és én végül annyit forogtam, hogy kezdtem rosszul érezni magamat és lepihentem egy padon. Miért nem érdekli őket, hogy a társaikat pofozom? Várjunk csak... igen itt, körülbelül három perc elteltével esett le, hogy az egyikük átsétált rajtam. Ekkor gondolkoztam el komolyabban azon, hogy ez a falu keményen cseszteti az agytekervényeimet. Felálltam a padról, megfordultam, és bele ütöttem egy óriási a falba. A fal természetesen csak egy kicsit behorpadt, de ez nem volt elég. Hátrébb sétáltam és egy tűzlabdát is belé küldtem. A tűzlabda jóval megkönnyítette a dolgomat, hisz így már egy utolsó rúgással betörtem a falat.
Beléptem, majd megláttam, hogy az ajtó nincs túl messze tőlem. Nem törődtem vele sokat, térdre estem, majd az ég felé emeltem karjaimat és az ég felé néztem.
- Mi a kénköves mennykő történik ebben a rézfán fütyülő, fostos faluban?!
Teljesen feladtam. Leengedtem a karjaimat és körülbelül fél percig morogva, nem észrevéve, hogy mi történik körülöttem. Morgásom után felálltam és sikerült egy kissé megnyugodva, hiszen nem sablonos egyéneket pillantottam meg a távolban. Nem sokkal miután észrevettem őket egy pincér jött hozzám. Azt kérte, hogy menjek oda egy hölgy asztalához. Egy hölgy meghívását sosem utasíthattam el, odasétáltam, majd néhány másik nővel együtt az asztalhoz ültem. Vagy a mennyországba kerültem ideg összeroppanás miatt, vagy teljesen nem az fog történni, mint amire gondoltam. Ennek ellenére, azért a meghívóra kacsintottam miután helyet foglaltam, majd kissé hátra dőltem a székemben. Miután elmondta a mondanivalóját a kezemet nyújtottam.
- Cső! Rupert vagyok és hódítani akarok! Amúgy, ahogy láthattad, fogalmam sincs, hogy mi történik itt, tehát nem leszek nagy segítség, de azért veletek megyek, tán rám mosolyog Fortuna kisasszony.

A különös idegenek vacsorához való invitálása eléggé zökkenőmentesen ment végbe, hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy egyikük eléggé sajátos módját választotta a fogadóba való belépésnek. Arról nem is beszélve, hogy az ezután általa eljátszott hattyú halála egy kis kuncogást csalt az arcomra. Végül a másik két személy, két hölgy is csatlakozott az asztaltársasághoz, így meg volt a "normális" emberek csoportja.
- Nagyon köszönöm, hogy a segítségemre lesznek. Ami a szituációt illeti... - fordultam csapatunk egyetlen hímnemű tagjához. - ...a mendemondák szerint ez a falu egy szellemi lény megszállása alatt áll. Tulajdonképp itt senkinek sem kellene lennie, hisz az a szellem minden itteni lakost elüldözte. Akiket itt láthat nem igazán hiszem, hogy emberek lennének. Emberien viselkednek, de inkább mintha csak bábok lennének egy bábmester produkciójában. - vázoltam a helyzetet a srácnak türelmesen és mosolyogva. ha már segít akkor illendő, hogy tisztában legyen a helyzettel és a körülményekkel.
Ezt követően a tekintetemet a másik két csapattársra emeltem. Egy zsoldos lány és egy másik aki képes kapcsolatba lépni a szellemekkel. Ha harcra kerül a sor, akkor az előbbi esetleges tapasztalata biztosan hasznunkra válik, míg az utóbbi képességeivel ki tudjuk deríteni, hogy mit is akar ez a szellem tulajdonképp.
- Rendben van. Ami a fizetséget illeti, feltételezem valami juttatást biztosít a falu lakossága, hogy ha sikerül megoldanunk az ügyet. Remélhetőleg nem valami lehetetlen dologba vágjuk a fejszénket. - szólaltam meg végül gondolataimat befejezvén és egyúttal hivatalosan is megalapozva a kitűzött cél eléréséig permanens csapatunkat.
- Feltételezéseim szerint bármi nemű előrehaladást éjjel érhetünk el. A faluban látott "emberek" bizonyára csak reggel végzik rutinjukat, mintegy elterelésként, hogy igazából semmi gond és probléma nincs a faluban. Meg a mendemondák szerint is éjjel járnak a szellemek, nem pedig nappal. ^.^ - vicceltem el a végét, hisz közben megérkezett a pincér a vacsoránkkal én pedig rögvest ki is fizettem lévén az ennivaló elfogyasztását követően szándékomban állt távozni az újdonsült csapatommal, hogy megkezdhessük a helyzet megoldását. A vacsora alatt a figyelmemet inkább arra fordítottam, hogy a viselkedésük alapján próbáljam meg kiismerni a három csapattársamat. Igazából egy ennyiből nem mintha túl sokat megtudnék róluk viszont valami kiindulópontom lehet, legalább egy annyi, hogy miféle nevelést kaptak.
- Azt hiszem, hogy indulhatunk is, ugye? - érdeklődtem miután megtöröltem az ajkaimat, habár ezt inkább költői kérdésnek és valamiféle utasításnak szántam az indulásra. Ezt követően felállva a hátamra kötöttem a katanáimat és táskámat is magamra aggatva indultam meg a Rupert nevű férfi által alkotott másodlagos ajtóig.
A sejtésem úgy tűnik, hogy teljes mértékben rendben volt, hisz kinn egyetlen lélek sem volt. Az utcák az éjszaka sötétjébe burkolóztak és mindössze annyi fény volt, ami a házak ablakán kiszűrődött. Kilépés előtt vettem egy mély levegőt, mintha attól tartanék, hogy esetleg ingoványos talajra készülök lépni, vagy, hogy csapda vár ránk, de az első lépést követve semmi sem történt.
- Arra. - mutatok az utca másik felének irányába miután végigkémleltem mindent. ott mintha láttam volna megcsillanni valamit, ami talán nyomként szolgálhat a kutatásunkban.
A helyszínt elérve három személy körvonalai lesznek láthatóak, majd ezt követően az egész alakjuk is kivehető lesz. Még mielőtt túl közel kerülnénk jelzek a többieknek, hogy ne menjünk tovább, mert látszólag még nem vettek észre és ha így van akkor megtudhatunk tőlük valamit.
- Itt van még egy. Mi legyen vele? - szólalt meg az egyik alak, aki kinézetre határozottan egy, a Föld Királyságának hadseregébe tartozó katonára hasonlított, legalábbis ruházatban. Az akiről beszélt előtte feküdt a földön. Egy falusi nő volt, de a végtagjai rendellenesen kicsavarodva voltak. Kezemet a szám elé tettem, hogy a hirtelen jött késztetést követve véletlenül se sikítsak a látvány miatt.
- Ami az összes többivel. Tüntesd el. - adta ki a parancsot a mellette álló valaki, akin viszont a Tűz Népének katonai egyenruha volt. Igazán zavart keltő a jelenléte, hisz egy ilyen katonának semmi keresnivalója nincs itt, pláne egy ilyen rossz hírű helyen. Ez akár nem várt konfliktust is okozhat.

A nő, aki oda hívatott végre elmagyarázta nekem a lényeget. A magyarázatának köszönhettem, hogy megértettem az okát, amiért ennyire különösen viselkedtek ezek a bizonyos emberek. Így már kissé sajnáltam is magamat, hogy teljesen hülyét varázsoltam magamból, miközben mindenkibe belekötöttem. Na, de ettől és a "báboktól" eltekintve, még fizetéssel kapcsolatban is kaptunk információkat. Bár én teljesen magamtól jöttem semmi ilyenre sem gondoltam, azért úgy véltem, hogy bölcsebb lenne ezúttal csendben maradni, hiszen egy kevés pénz biztosan jó jöhet, főleg miután rongáltam azt a bizonyos fogadót vagy mit. Ezután egy javaslatot is kaptunk az újdonsült "vezetőtől" is, hogy éjjel menjünk. Na, de ezután jött el a nap fénypontja, mégpedig az, hogy ételt kaptunk. Megérkezett a vacsora és úgy éreztem, hogy van helye a gyomromban. Mennyei ételt tártak elém, a hús még forró volt és a tányér közepét díszítette. Körbe volt véve valami zöld izével, név szerint salátával, de mint tudjuk, az a lányoknak való. Fejemet gyors lehajtottam és tömtem is magamba a húst. Természetesen evőeszköz nélkül, rendesen, kézzel, ahogy annak rendje és módja. Jóízűen zabáltam a húst, miközben bólogattam Rosára, jelezve, hogy ez a hús bizony nagyon jó. Nem tartott sokáig, sikerült megzabálnom. Felálltam az asztalhoz, felemeltem a tányért is, min még mindig rajta volt a saláta, szinte sérthetetlenül, mintha valami gonosz aura lett volna, mit nem lehetett megérinteni. Odasétáltam a pincérhez és az arca elé emeltem a tányért.
- Még!
Kiáltottam rá, még mindig kajamaradékokat rágcsálva, így természetesen néhány a pincérre repült, de ő nem különösebben törődött velük. Ha jól emlékszem, akkor kihozta a következő adagot is. Azt is jóízűen elfogyasztottam, majd hátra dőltem a székkel. Végig a hasamat fogtam, úgy látszott, hogy két ekkora húsdarab bőven elég volt nekem. Az akció nem tartott sokáig, hiszen még mindig a hasamat fogva estem hátra a székkel. A fejemet rendesen beütöttem, így nehezen álltam fel, majd mikor végre elmúlt a gyötrő fájdalom, elkiáltottam magam.
- Szar berendezés!
Fogtam meg a széket és hajítottam neki egy másik asztalnak. Természetesen nem akartam veszélybe sodorni csapattársaim életét. Fújtam egyet, majd vissza fordultam a hölgyekhez, miközben az egyik kezemmel a fejem hátulját simogattam. Elmosolyodtam és a következőt mondtam:
- Elnézést hölgyek, remélem ettől eltekintve haverok maradunk.
A vacsora után, már mikor éjszaka volt és besötétedett az égbolt, a vezetőnk parancsára megindultunk. Próbáltam középen menni, mint a bandák fővezére, bár tudtam, hogy ez lehetetlen feladat lesz, így a vezetőnk, Rosától jobbra sétáltam. A rövid séta alatt, ha jól emlékszem egyszer lágyan neki is mentem Rosának, mintha udvariasan ki akartam volna lökni a középpontból.
Nem igazán figyeltem, hogy merre mentünk, de egy igazán gusztustalan látvány állt elénk. Két alak és egy nő, akinek végtagjai ki voltak csavarva. Nem igazán láttam, hogy a többiek hogyan reagáltak, hiszen furcsa érzés kapott el. Átkaroltam az egyik lányt, de nem azért, hogy segítsek neki átvészelni a sokkot, hanem, hogy rókázzak egyet. Úgy látszott, hogy kijött belőlem a finom hús. Kár volt érte... jut eszembe, még Rosának nem köszöntem meg a kaját. Mondjuk az biztos, hogy nem ebben a pillanatban fogom.