Tűzpróba I. - Irgalom

Kedves játékosok, ezúton adok hírt, néhány változásról!

Először is bevezetésre kerül a pénz, ami a yuan lesz. Mindenki kap majd kezdő tőkét, ami a Karakterinfórmációnál meg fog jelenni, ezt pedig a későbbiekben lehet gyarapítani is. Ez minden esetben eszközök megvételére fordítható, technikát továbbra is csak mesterponttal lehet kiváltani, továbbá az összeg nem IC, tehát nem függ a karakter játékbéli anyagi helyzetétől.

Ezenfelül ezután plusz …

Tárgy: Tűzpróba I. - Irgalom Pént. Feb. 15, 2013 5:37 am

Érdekes mendemondákat hallhatok a keleti partvidéken fekvő falukban, melyeken keresztülvágtok utatok során. Búr úgy tűnik, ezekkel a történetekkel a fiatalokat próbálják megfélemlíteni, hogy mindig rendesen viselkedjenek, azonban a kihalt rengeteg története, mely a világgal egyidős, s most szellemek lakják… igen kevés azon személyek száma, kiknek nem kelti fel a kíváncsiságát. Persze nem feltétlenül kell, hogy ismeretetek kiterjedjen az előttetek álló ingoványosra, mely ama falu mellett húzódik, ahol éppen éjszakai szállást kértek. Ki a község falujában, ki pedig a szabad eget választotta, esetleg egy istállóban bújt meg állatok között kevés pénz híján éjszakázásul, lényegében a kései időpont arra ösztökélt titeket, hogy nyugovóra térjetek, s frissen és üdén folytathassátok másnap a kalandotokat.
Azonban nem jött egykönnyen álom a szemetekre. Furcsa, éles hang zengett a távolból, mintha pár ember sírna, egyenest a domb mögötti erdőségből, melynek korhadt, elhalt fáinak égbetörő ágait lehetett csak a kis faluból látni. Látszólag az itt lakók nem is törődtek vele, mintha megszokott lenne számukra az éjjeli hang, akárcsak a tücsökciripelés a meleg éjszakákon.
- Most biztos azt kérdezed magadtól… mi ez a hang, amitől képtelen vagyok elaludni? – mind a négyötök előtt ugyanaz a csuklyás alak jelent meg, s beszélt hozzátok. Nyakában ökölnyi méretű fagömbök voltak füzérre láncként felfűzve, mindegyiken egy-egy elem írásjele volt látható. Az illető, ki hozzátok szólt szellemszerűnek tűnt, kék volt és áttetsző, ennek ellenére a kifaragott nyakékén a gömbökből három is színesen ragyogott: a tűz feliratú – narancsvörösen –, a víz jelével ellátott – tengerkéken – és a föld szövegű – barnán. Gondosan ügyelt arra, hogy csuklyája semmiképpen se fedje fel előttetek arcát, csupán szája látszott ki a kelme alól, mely így láthatóvá tette apró mosolyát, mely egyszerre volt komoly és szórakozott. Egy hosszú barna boton egyensúlyozott egy lábon, térdnél kicsit megrogyasztva, arra fektette másik lábfejét. Kezei meditációra készülő tartásban pihent ölében. Ha megpróbáltok hozzáérni, egyszerűen átnyúltok rajta, nem tudjátok megérinteni.
- Három arc, három érzés, három szent. Tőlük függ a bosszúvágy, igazság és kímélet. De folyhat e lágyan csengő patak kegyetlenségből ontotta vérfoltoktól, melyet hosszú – hosszú ideje próbál lemosni tiszta földekről? Fújhat e ott a szél igaz dallamot, ahol hazugság lángja ég szüntelen? „Szólhat még zene, élhet még az erdő úgy, ahogy régen, vajon megérné e?” – kérdezi a tükörkép az elcsúfult arctól, majd torz énekbe kezd, szomorú dalba, melyet senki sem ért, tán nem is kívánja senki sem felfogni, s senki, de senki nem derítette ki még miértjét a szívszorító szólamnak. Vajon miről szólhat eme ének? – teszi fel a kérdést költőien, aprón oldalra hajtott fejjel, s tekintetével a kelme alatt mintha titeket fürkészne, mielőtt eltűnne apró buborékok képében. Talán érkezése és távozása egyaránt meglephet titeket, s az sem lenne meglepő, hogy fáradtságotok okán agyatok játékának ítélitek a veletek kommunikáló szellemképet, s végül meg sem történtnek veszitek az egészet. Fáradtságotokat ugyanis nem tüntette el szemetekből.
Ahogy álomra hajtjátok fejeteket, hirtelen lehűl körülöttetek a levegő, s mikor az álomvilágba lépnétek, helyette egy szintén ismert, ugyan ritka helyen találhatjátok magatokat. S ezt miről is ismeritek fel? Nem történik veletek semmi szokatlan, nem teljesül kívánságotok, ahogy egy megszokott édes álomban. Ez a hely tele van kihaló félben lévő aljnövényzettel, látszólag eső után vagy előtti idő uralta a környéket a sötét szín fellegek alapján, s bármerre néztek a vidéken csak elhaló égig érő fákat láttok, melynek törzsei mohával voltak lakottak. Miként kilátástalanul haladtok, vagy éppen egy helyben toporogtok, lassacskán furcsa, ijesztő hang üti fel a fejét körülöttetek. Hol elhaló zöld ingoványos mögül szűrődik ki körülöttetek morgó hang, hol fák ágairól néznek le rátok furcsa, foszló lények, melyeket jó magatok is ismerhettek a való életben: vadkansünök, kardfogú rénszarvasoroszlánok, farkasdenevérek és páncélosmedvék. Azonban ez az egész hely más volt, amikor megkíséreltek felétek törtető félig holt, dühödt lények ellen védekezni, ama meglepetés ér titeket, hogy nem tudjátok használni idomítóképességeteket. Más megoldást kell találnotok a megvadult állatok ellen, erőtök híján az eszetekre és ösztöneitekre kell támaszkodnotok. Mi tévők lesztek?

Határidő: 2019.02.22.

Spoiler:

Tárgy: Re: Tűzpróba I. - Irgalom Szomb. Feb. 16, 2013 1:39 am

Strucclovon utazni nem volt számomra újdonság, gyermekkoromban megtanítottak rá, hisz a régi időkben még a földidomároknak egy jellegzetes hátasa volt. Kissé törte ugyan a nyereg az ülepemet, viszont néhány nap után már teljesen megszokottá vált számomra a dolog. Megkedveltem a barna színű állatot, még el is neveztem Szellőnek, s mikor egész napos utazásaim során magányosnak éreztem magamat, gyakran beszéltem hozzá, noha ő nem felelt, s talán nem is igen érdekelte, amit mondtam. Együtt szeltük át a poros országutat. Hiányoztak a barátaim, hiányzott maga a társas élet, ezért igencsak megörültem, amikor elértem az egyik bizonyos falucskába, mely a bizonyos kihalt rengeteg közelében feküdt. Hosszú barangolásom igazi célja ez volt, fényt akartam deríteni a titokra, valóságra szerettem volna hozni a helyet övező legenda igazi mivoltát. Megfáradva ugyan, de megkönnyebbülve is pattantam le Szellő hátáról, azután megsimogattam a fejét.
- Jól van cimbora! Itt már megpihenünk, ügyes paci vagy.- suttogtam oda neki, azután a kantárnál fogva vezettem magam mellett az állatot. A népek kicsit furcsán néztek rám, úgy éreztem, sokuk nem igazán örült a messziről jött látogatóknak. Persze, ez csupán személyes előérzetem volt, viszont ilyen esetekben nem szoktak cserben hagyni a megérzéseim.
~ Jobb lesz óvatosnak lenni. Kedvesen fogok viselkedni mindenkivel, próbálom kissé megkedveltetni magamat, hátha az majd segít.~ gondoltam magamban, mialatt egyik ujjammal feljebb toltam rizsfarmer kalapomat, így kék szemeimet kivillantottam. Általában nem viseltem fejfedőt, ám ebben a speciális esetben szükségem volt rá, még a végén napszúrást kaptam volna, azt pedig mindenképpen próbáltam elkerülni. Amúgy is kellemetlen dolognak számított megbetegedni, pláne rengeteg kilométerre az otthonomtól. Felhúztam a mosolyt a képemre, ezt követően a közeli fogadóhoz ballagtam, ahol az itatóhoz kötöttem Szellőt.
- Ne aggódj cimbora, szerzek neked élelmet is, amilyen gyorsan csak tudok.- veregettem meg a szőrös-tollas haszonállatot, majd beléptem a fogadó ajtaján. Azon nyomban levettem a kalapomat, s egy "Jó napot!" köszönéssel indítottam az ott tartózkodóknak. A pulthoz támolyogtam, ahol a pultos egy poharat törölgetett éppen, s megkérdezte, mi járatban voltam. Úgy éreztem, fölösleges lett volna bármilyen kitalált sztorival előállnom, ezért elregéltem neki, hogy a kihalt erdőség ügyében akartam érdeklődni. Nem mondott rá semmit, ez érdekes volt. Ettől függetlenül lefoglaltam egy szállást, elintéztem az eledelt a strucclovamnak, már csak a kutakodásnak kellett nekilátnom. A fogadókban köztudottan sokat látott emberek fordultak meg, ezért őrájuk próbáltam elsősorban összpontosítani, csak később mentem ki az utcára, leszólítottam pár járókeltőt, természetesen csakis azokat, kik nem akartak a másvilágra küldeni csupán a tekintetükkel. A nap végére már a szobámban ücsörögtem, egy gyertya fénye mellett olvasgattam a kis jegyzetfüzetemet. Hogy csalódott voltam-e? Azt én magam sem voltam képes eldönteni, elvégre sok információra sikerült szert tennem, a gond a hihetőségükkel volt.
~ Ezekkel inkább ijesztgethetném a csöppségeket, mintsem komoly cikket írhatnék róluk.~ állapítottam meg, miközben megsimítottam államat, amin ott pihent a pár napos, szúrós borosta, de megválni tőle nem akadt időm. Úgy döntöttem, elteszem magamat holnapra, majd másnap folytatom a kutakodást. Elterültem az ágyamon, magamra húztam a takarót, elfújtam az apró lángot is, mert zavarta volna az álomba merülést. Sajnos ami ezután következett, arra nem számítottam. Sehogyan nem tudtam elaludni, ugyanis kintről olyan hátborzongató hangok szűrődtek be, amilyenekkel még életemben nem találkoztam. Felmerült bennem az elképzelés, miszerint a falusiak voltak bajban, emiatt felpattantam, kinyitottam az ablakot, próbáltam a házakat fürkészni, nem-e tűz volt valahol, esetleg hasonló probléma. De semmi. A hangok távolabbról jöttek, tekintetem önkéntelenül is a rengetegre szegeződött.
- Az a hely...- mormogtam. Még a hideg is kirázott. Ám hirtelenjében egy közeli hang szólított meg, én riadtan fordultam hátra, ahol egy különleges alakot pillantottam meg. Emberinek tűnt, és mégsem. Egy kérdést intézett hozzám, mintha az elmémben olvasott volna.
- Eltalálta, kedves. Bár, véleményem szerint minden épeszű embernek ez fordult meg a fejében ilyen zajok mellett.- jelentettem ki, noha úgy tűnt nem érdekelte a mondandóm. Én hittem a szellemekben, attól függetlenül, hogy egyszer sem találkoztam még velük. Az avatár is kapcsolatban állt a szellemvilággal, tehát a dolog nagyon is valóságos lehetett. Nem igazán tudtam, mit kellett volna cselekednem ebben a helyzetben, szerencsére mielőtt bármit is tehettem volna, a titokzatos, nyakláncos illető újabb szöveggel állt elő. Nekem úgy hatott a dolog, mintha egy betanult mondóka lett volna. Ennek hátborzongatóságát csak tetézte az a kétes mosoly, ami ott csücsült az orcáján. A mondandója kérdésekből állt, azután egy ének következett.
- Nem vagyok túl jó a találós kérdésekben. Mire céloz ezzel?- érdeklődtem, ám ő csak úgy eltűnt, akár egy buborék, mi a szappanos víztől keletkezett.
- Hé, várjon!- emeltem fel a hangomat, viszont semmi reakció nem érkezett. Ekkor fogtam csak fel igazán, földöntúli találkozásban volt részem. Bele is izzadtam, elképedve ültem le az ágamra, a kézfejeimet egymásnak dörzsölgetve bámultam magam elé, némán, üveges szemekkel. Rengeteg kérdés merült fel bennem, s bőven válaszok híján voltam.
~ Mire utalt ezzel a szellem? A "Három arc, három érzés, három szent..." vonatkozna azokra a démonokra, akiket emlegetnek a pletykák? A bosszúvágy, az igazság, a kímélet. Ez összefüggene... Arcok. Miféle arcok?~ törtem a fejemet, észre sem vettem mennyire kimerült voltam, így csak szimplán oldalra dőltem, elaludni készültem. Éreztem a hideget, aztán szemeim kinyitása után egy különleges helyen találtam magamat.
- Hol vagyok?- suttogtam. Szörnyű volt ez a vidék, mégis annyira különleges. Túl reális volt álomnak az egész dolog, gondtalanul sétálgattam, ameddig baljós hangokra nem lettem figyelmes. Megtorpantam, a szívem hevesebben kezdett verni. Nem voltam egyedül, ezt tudtam. Körültekintettem, majd a lélegzetem is elállt a látványtól. Állatok közelítettek felém, rondák voltak, meglehetősen rossz állapotban, mintha nem is lettek volna igazán élőek. Inkább a mesékből ismert élőhalottakra tudtam volna következtetni a kinézetükből. Nem szándékoztam megvárni, hogy rám támadjanak, a földre dobbantottam, csakhogy semmi nem történt, képtelen voltam a földidomításra.
~ Mi történik?~ kérdeztem magamtól, kilátástalan helyzetem közepette. Ekkor valami az agyamba nyílalt, mégpedig a szellem képe, a mondandója. Valahogy, ösztönösen kapcsolatot éreztem az ő megjelenése, valamint az idekerülésem között. Volt egy ötletem, amivel talán kihúzhattam magamat a bajból. Meghajoltam az állatok előtt, amennyiben ők is szellemek voltak, meglehet, érezték rajtam, a tiszteletemet próbáltam kinyilvánítani.
- Miért vagytok dühösek? Közölni szeretnétek velem valamit?- kérdeztem tőlük. Féltem ugyan, nem voltam biztos magamban, mégsem jutott jobb dolog az eszembe, mint felidézni a spirituális személy szavait. Három érzésről beszélt, valószínűleg ezek voltak a bosszúvágy, a kímélet, az igazság. Olyan érzelmek voltak ezek, amiket cselekedetebe is át lehetett helyezni, de minden bizonnyal érzelmektől függtek. Lehunytam szemeimet, próbáltam magamban felidézni azokat az emlékeket, amik ezen bárom érzelmet váltották ki belőlem az életem során. Úgy tudtam, az állatok ösztönösen megéreztek bizonyos érzelmeket, mint például a félelmet, talán ezt a hármat is sikerül kinyilvánítanom feléjük. Nem volt mit tenni, megnyitottam számukra elmémet és szívemet, majd vártam.

Tárgy: Re: Tűzpróba I. - Irgalom Hétf. Feb. 25, 2013 7:32 am

Amint lehunytam a szemem a szüleim alakja kezdett kikörvonalazódni egy faluban. Ahogy elkezdek feléjük közeledni ők úgy távolodnak, s egy erdőhöz érve szertefoszlik mindkettejük testi valója. Izzadtan riadtam fel a tűzrakásom mellet és úgy gondoltam már épp elégszer láttam az utóbbi két hétben ezt a nyugtalanító és valósnak tűnő látomásom. Az ébredésemkor a hamu fedte itt-ott még parázsló farakást szemlélhettem meg legelőször. Homlokomat a felső zsebemből előrántott zsebkendővel törülgettem. Egy kis nyújtózkodás után a földúton továbbra is folytathattam az utamat. A poros földön haladva hirtelen egy struccló hangjára lettem figyelmes. Hátra tekintettem egy kocsist véltem felfedezni, kinek szekerét négy hátas állata húzta.
- Hóóóóó! Hóóóó! – próbálta fékezni a hintón ülő férfi állatait, melyek nagy port kavarva megálltak mellettem.
- Jó napot fiam! Ne vegyelek fel? – kérdezte az idegen alak, miközben bajuszát pödörte.
- Önnek is uram! Messze van még innen a legközelebbi falucska? – érdeklőttem úti célom felől.
- Hát az biza még messzire van innen, még vagy négyórányi út szekérrel is. – válaszolta a kocsiról lenéző ember.
- Akkor el tudna engem vinni oda? – egy szívességet kértem a hintóstól.
- Hát még szép! Ülj ide föl! Az én nevem Yao. Na és téged, hogy hívnak idegen? – mutatkozott be az idősebb férfiú, miközben letettem hátsómat a recsegős ülőkére.
- Az én nevem meg Zelnarak. – én is közöltem az aggastyánnal a nevemet, s közben már a kantárral végig csapva haszonállatain, a hintó el is indult.
- Mi keresni valód van erre fiam? – próbált a segítőkész öregember némi információt gyűjteni, arról mi okból tartózkodok itt.
- Hát én egy bizonyos álom miatt, kerestem fel ezt a helyet. Tudom, elég hülyén hangzik, de vagy már két hete nem hagyja békén a tudat, miszerint a halottnak vélt anyám és apámat láttam minden lefekvésemkor. A hely pedig, ahol a látomásomban voltam egy eddig még életemben nem látott helyszínt takart. Egy kis érdeklődés után kiderült, miképp létezik ez a bizonyos állom béli település. – meséltem a kívülállóknak, kinek érdekes lehet a kicsit túlviláginak hangzó történet.
- Hát szerintem ez nem bolondság! Tudod én igazán rég óra lakok egy félelmetes erdő mellet. Sajnos senki sem képes felismerni a helyieknél a probléma mi létét, miszerint eléggé elvékonyodott a fal a szellemvilág és a valóvilág közt. Az erdő igazán sok mindent átélt, s a benne lakozó szellemek nem igazán voltak oda az emberi gyarlóságért. Az a hír terjed, miszerint démonok rejlenek ottan. – mesélt az idős férfi, a hely jellegzetességéről. Beérve a faluba rögvest déjá vu érzésem támadt az ismerős házakra tekintve. igazán letört hangulatot tapasztalhattam a lakosoktól. Egy-két helyihez még szúrós tekintet is társult az elkenődött arckifejezése mellé. Látszott rajtuk, mi módon engem is csak egy helyi kalandornak hisznek, kinek kíváncsisága csak még jobban felpaprikázza az erdőben bolyongó démonokat. Egy nagyobb ház mellé értünk hol Yao lakott családjával. Már a nap is nyugvóra kélt az öreg fák ágai közt, amikor az idős fuvarosom elkezdett marasztalni miszerint nem ajánlatos este az erdőben bóklászni. A rémtörténetbe illő mocsaras vidékre tekintve, kissé visszafogottabb lett a lendületem. Még szállásom se volt ezért töprengtem, hogy inkább aludjak, kényelmetlenül vagy rögvest lássak neki a kutatásnak. Az aggastyán ismét felajánlott egy kitűnő lehetőséget, miszerint nála aludhatok. A vendéglátóimnak nemet nem mondva beleegyeztem a pihenésbe. Egy kellemes vacsora után az asszony hálószobámhoz vezetett, egy lámpással a kezében. Az nő még meggyújtotta szobámban lévő gyertyát, aztán magamra hagyott. A régi stílusú szakadt tapétát pislákolva világította meg a sápadt fény. A fapadló nyikorgásától pedig lúdbőrzött a hátam. A szöszös takarót magamra húzva próbáltam állomba szenderülni. Egy ijesztő hangot halván rögtön felrázódtam. Úgy érzékeltem mintha csak sikolyok lettek volna. Lassú léptekkel az ablakhoz mentem és kerestem a ricsaj forrását. A szemgolyóm ide-oda kutatott az éj sötétjében. Olyan érzésem támadt, a kétségbeeső bámészkodásom közepette, mintha valaki figyelne. Hátra fordulva egy kísérteties nőt véltem felfedezni. Hátrálásomat az ablak tapintása fékezte meg. A nem eviláginak tűnő nő egy dallamos talánnyal kezdett el kántálni, melynek végéhez érve kérdést tett fel.
- Hát fogalmam sincs, mi lehet ennek a talánynak a megoldása. – jelentettem ki a jellegzetes nyakéket hordó szellemnek, kinek mosolya mivel a mondókáját kísérte elég groteszk és félelmet kelőt volt. A váratlanul érkezett alak ugyan oly módon távozott és buborék alakjában eltűnt.
- Várjál! Mit akartál ezzel mondani? Netán a szüleimhez vagy az álmomhoz köze van? – megválaszolatlan kérdések hagyták el a számat. Egy ideig fel-le járkáltam, míg nem nehezedett el a szemhéjam. Az ágyra dőlve próbáltam egy alvással meg nem történté tenni az esetet. Alig hunytam le a szememet valami ismeretlen vidéken eszméltem magamhoz. Nem tudtam, hogy ez valós dolog-e vagy netán megint egy rossz álom. Egy erdőben bóklásztam valószínűleg a település mellettiben. Az erő, amelyben bóklásztam haldoklott.
~ Most ez tényleg egy állom, ahol nem eshet semmi bajom vagy a valóság? – töprengtem el a gyanús honlétemről. Ismételten egy hátborzongató hang suhan át az, óriásik fák között. A kulacsom parafáját kihúzva egy kis vizet próbáltam volna magam elé idomítani, a zajt keltő lényre készülve. Meglepődve tapasztaltam a képességeim hiányát.
~ A szellemvilágba kerültem. – gondoltam magamban a tapasztaltak alapján. Egy ingovány hoz érve morgásokra figyeltem fel. A felhős ég felé nyúló gallyakon rémisztő fenevadak vicsorítottak le rám. Bomlásnak indult testük tette az ismert állatokat olyan furcsává, s ijesztővé. A vadállatok elkezdtek felém loholni és rögvest az utolsó értelmes megoldásba kapaszkodtam.
- Nem akarlak titeket bántani, vagy az erdőt. Kérlek, titeket osszátok meg velem terheteket és én segítek rajtatok! - próbáltam az állatok lelkére hatni, mikor elkezdett rémleni a nőnek a mondókája.
~ Lehet, hogy köze van az elemekhez? Végül is három elem volt, mint medalion a nyakláncára fűzve, s utalások a versszerű mondókában a tűzre, a levegőre és a földre. Talán chakrával hozható kapcsolatba, hiszen minden chakra egy-egy elemhez is és szervhez is kapcsolható. – futott végig ez az agyamon ez a gondolat. Ezután lábaimat törökülésbe helyezve és mutató és hüvelyk újam begyét egymáshoz érintve, próbáltam a lények lelkével megteremteni az egyensúlyt, majd végül rájönni vajon miért ilyen dühösek.

Tárgy: Re: Tűzpróba I. - Irgalom Hétf. Feb. 25, 2013 9:27 am

Vándorútjaim a partok fele sodornak, mégpedig kelet irányába; egy egyszerű, koszos, itt-ott szakadt zsákban hordom a váltóruhám, a fegyvereim és a páncélom, hogy ne tűnjek többnek holmi vándornál, aki csak áthalad a városon.
Akarva-akaratlan is belehallgatok néhol a gyermekek egymás iránt űzött gunyorosságába, mely többnyire ijesztgetésre alapul – szellemekről szólnak, kihalt vidékekről, és mivel egyre többet hallok a rejtélyes pletykákról, a figyelmemet is igazán felkeltik, hogy mi alapja lehet az egésznek.
Szerencsémre, ahogy leszáll az éj, egy fogadó nyitott teraszán hatalmas tüzet raknak, és a körülötte ülő padokon egyre több ember ül: többnyire szenilis öregek és tizenévesnél fiatalabb gyermekek, de előfordul pár fiatalkorú, vagy fénykorát élő felnőtt férfi és nő is egyaránt. Érdeklődésemet kifejezve én is közelebb húzódok, habár nem ülök le egy padra, hanem a teraszt a kerttől elválasztó alacsony kerítésnek támaszkodok, és átvetem vállamon a zsákot, megfűzöm hónom alatt, majd keresztbe teszem a kezeimet, és várom a fejleményeket.
- Ó, régen élt volt egy vidék… van az még most is, fiatalok, ne értsetek félre – de a paradicsom már eltűnt, a boldogság szertefoszlott, életnek nyomát se látni. - Lép elő a sötétségből egy vén férfi, ki botjára támaszkodva csoszog a tűz elé. Kézfején, nyakán, arcán látszódnak a tovaszállt évek. - Azt beszélik, rejtélyes dolog vezérelte az embereket. A békéjüket, mely az idillt fenn tartotta, gyanakvás vette át, vágyni kezdtek a máséra. Ó, a mohóság! - Rázza meg a fejét rosszallóan, és a gyerek, aki elvette a nyalókát a másiktól, most elszégyellve magát visszaadja azt. - Kitől elvették tulajdonát… lelke bosszúvágyra gyúlt, s azt hitte, ezzel igazságot szolgáltathat. Ó, az önhittség! - Kezdem úgy érezni, hogy egy, a gyerekeknek tartott, tanulságos mesekörön vagyok, de azért figyelek. - Talán maguk tüntették el a nyomaikat? Talán azt akarták, tanuljunk a hibáikból. A paradicsom, hol éltek, már nem létezik… helyén mocsár, és megannyi vadállat tanyázik… - Rázza meg fejét rekedtes hangon, és mintha szemében könny csillanna meg. Habár érdeklődve hallgatnám még a tapasztalatait ezzel kapcsolatban, ő csak int, hogy távozzunk; és a tűz középen kihuny, az emberek pedig csalódott hangot hallatva szélednek szét, én pedig csak nézek az öreg után, aki reszketegen sóhajtva tűnik el a fogadóban.
Bemegyek utána, ám mire beérek, sehol se látom – szóval, a késői időre tekintettel léve odalépdelek a pulthoz, és dobolni kezdek az ujjammal, mivel nincs ott senki.
Percek múlva egy köpcös, fénykora végét élő férfi lépdel elő a hátsó szobából, és egy rongyot a vállára vetve néz végig rajtam, és mindenféle leplezés nélkül vizslatja hibátlan testemet.
- Igen, mit szeretne? - Kérdi, miközben lopva még mindig rá-rá pillant idomaimra.
- Egy szobát, erre az éjszakára, semmi többet. - Válaszolom, és kidobok pár fémpénzt az asztalra, mely bizonyára több, mint amennyibe a szoba valójában kerülne, mivel a férfi vidáman kapja el azokat a pultról, majd helyükbe egy kulcsot rak, és amint én megtalálom a hozzátartozó szobát, nyugodtan térek be oda, és rakom le az ágy mellé a zsákomat.
Megfáradtam temetem kezeimbe az arcomat, majd simítom végig azt, végül lerúgom magamról a cipőimet, és egyszerűen, ruhában elnyúlok az ágyon. Fáradt lélegzésem hamarosan nyugodt szuszogássá válik, és már éppen álomba merülnék, mikor felfigyelek a kintről jövő hangokra.
Olyan, mintha több ember zokogna artikulátlan hangon, én pedig összerezzenek, kinézek az ablakon. A dombság mögül jön… talán ott lenne a régi paradicsom, mely mára kihalt?
Megrázom a fejem, és elkönyvelem magamban, hogy biztos butaság, amire gondolok, úgyhogy lehunyom a szemem.
- Most biztos azt kérdezed magadtól… mi ez a hang, amitől képtelen vagyok elaludni? – A váratlan kérdéstől felvisítok, és azonnal felülök az ágyban, magam alá gyűrve a paplant.
- Izé… te… ki vagy? – Kérdem az ismeretlen, csuklyás alaktól. Rögtön végigmérem őt; nyakában irreálisan nagy gömbök lógnak egy nyakláncon, és mindegyik ilyen fagömbbe egy-egy elem jelét karcolták, mi több: a jelek pulzáló fénnyel világítanak, mindegyik a maga színvilágába illően.
Csuklyája alól rám mosolyog, habár nem értem, miért. Már épp újra feltenném neki a kérdésem, mikor rájövök, felesleges lenne; úgyse adna rá választ, pláne, hogy… mi? Ez komolyan egy boton meditál?
- Három arc, három érzés, három szent. Tőlük függ a bosszúvágy, igazság és kímélet. De folyhat e lágyan csengő patak kegyetlenségből ontotta vérfoltoktól, melyet hosszú – hosszú ideje próbál lemosni tiszta földekről? Fújhat e ott a szél igaz dallamot, ahol hazugság lángja ég szüntelen? „Szólhat még zene, élhet még az erdő úgy, ahogy régen, vajon megérné e?” – kérdezi a tükörkép az elcsúfult arctól, majd torz énekbe kezd, szomorú dalba, melyet senki sem ért, tán nem is kívánja senki sem felfogni, s senki, de senki nem derítette ki még miértjét a szívszorító szólamnak. Vajon miről szólhat eme ének? – Kérdi költői, már-már drámai hangsúllyal, és tekintetét testemen érzem, habár nem látom, valóban engem fürkész-e.
- Ez… mit jelent? – Mire felé nyúlok, teste szertefoszlik, apró buborékokká; én pedig elképedve nézek magam elé. - Nagyon nagy baromságokat tudok álmodni néha. – Rendezem el magamban könnyedén a dolgot, aztán ledőlök, hogy végre aludhassak.
Mikor újra kinyitom a szemeim, hűvös levegőt érzek magam körül; a környék ismerős, aztán ráébredek, hogy ez olyan, mintha nem is álom lenne. Mikor úgy gondolom, a páncélom teremjen rajtam: nem történik meg. Ha pedig azt akarom, hogy Soren, esetleg Zelnarak megjelenjen mellettem támogatásként, senki se jön a helyükbe.
Számomra kissé mocsarasnak tűnő, bizonytalan környékre kerültem: körülöttem elhaló félben lévő gazok és valaha szép növények egyaránt, felém pedig fák magasodnak, melyek törzse korhadt, szikkadt, és úgy tűnik, végső éveiket tapossák, a kérgükön lévő mohával egyaránt. Félve pillantok körbe, mivel megtörténhet, hogy bármelyik rám dől, és ezek elől nehezen menekülhetnék.
Ahogy bizonytalanul állok, ijesztő hangra leszek figyelmes: különböző lények – bizonyára állatok néznek rám villódzó szemeikkel, és egyre közelednek felém. A legkülönbözőbb fajtákból vannak válogatva, ráadásul mind elég dühösnek tűnik, és engem akar.
Ijedten kísérelek meg pár ütést a levegőbe, melyek útján tűzgolyóknak kéne végighasítania a teret, ám nem így történik. Miután több rúgással együtt megpördülök a levegőben, rájövök, hogy ez se működik: mintha semlegesítették volna a képességeim.
Még jobban kétségbeesek. Az állatok látták, hogy támadószándékom van, ezért egy esélyem van – a hátam felé nyúlok, és megkönnyebbülés fut végig rajtam. Az íj, és a nyilaim, mind ott vannak. A derekamon a kard, és tőrök. Biztonságban vagyok.
Leemelem az íjamat, majd három nyilat is kiveszek a tegezből, és felajzom az elsőt, a maradék kettőt a közelben tartva. Kihúzom magam, majd a legnagyobb dög felé szegezem az íjat, és nehéz lélegezettel felhúzom azt.

Tárgy: Re: Tűzpróba I. - Irgalom Szomb. Márc. 09, 2013 11:26 pm

Soren:
Érdekes módot választottál a dühödt fenevadak lecsitításához, állati ösztönüket vetted célba, s úgy tűnik, észlelik ingázó érzelmeidet. Elhaló hörgést hallatnak, s támadásra készen álló mozdulataikat egy lazább állás váltja fel, majd több is sarkon fordulva vonul el az ingoványos mélyébe. Nyomukat hamar elveszted, szinte a negyedik lépésük után eltűnnek szemed elől, mint a kámfor, csupán egy farkasdenevér maradt veled szemben, ki szintén megfordult, egyenesen a mocsár irányába, de nem indult meg... még. Mintha arra várna, hogy kövessed.
Amennyiben ráveszed magadat arra, hogy átad magadat a félholt élőlény irányításának, az felszökken a levegőbe, majd pár méter magasan, nem sokkal előtted veti bele magát az ingoványoson belülre. Igen sokáig vezet téged, mikor is egy hosszú hajú lányt pillanthatsz meg, nem messze magadtól. Nem tűnik helybélinek, ezt abból is kikövetkeztetheted, hogy több hasonló fenevad üldözöttje, melyek az imént téged is körbevettek. Úgy tűnik ő nem talált olyan remek megoldást, mint jómagad a lenyugtatásukra. Legalább tíz – tizenöt feldühödött állat lohol a nyomában, ha netalántán a segítségedet akarod nyújtani neki, akkor van rá lehetőséged, hisz látszik a lányon, hogy egyedül semmiképpen sem boldogul ennyi haraggal elöntött lénnyel szemben.

Chiharu:
Alig, hogy átkerültél eme furcsa helyre több vérengző, foszló fenevad kerített be. Nem éppen voltak türelmesek, alig adtak esélyt számodra a reagálásra, máris neked ugrottak. Mivel képtelen vagy az idomításra, így a legtökéletesebb módszer a futásnak tűnhetett a vészterhes pillanatban számodra. A lények egyre beljebb üldöztek a mocsárban, mígnem egy szabadabb fáktól ritkásabb részre nem érsz. Eddig a terep téged segített, hiszen a fák vastag kiálló gyökerei, lombjából aláhulló indái a szörnyek feltartoztatására remekül szolgált, de így most a fenevadak kerültek helyzeti fölénybe. Megpróbálhatsz ellenük fordulni, de egyedül semmiképpen nem lennél képes arra, hogy legyőzd őket, talán a sors akarta, hogy segítséged legyen. Sorent pillanthatod meg nem messze magadtól, akár kérheted az ő segítségét is, hogy komolyabb sérülések nélkül megúszd a furcsa lények általi üdvözlést.

Zelnarak:
A meditáció egy ilyen pillanatban roppant meglepő cselekedet, legalábbis a feldühödött lényekből a csodálkozást váltottad ki. S jól sejtetted, sikerül kapcsolatba lépned a lényekkel, ugyan csak állathangjaikat hallod először fejedben zengeni, de hamar átcsap mindez érthető beszédre. Ugyan törnöd kell a fejedet, mire sikerül különválasztanod a lények zűrzavaros gondolatait.
- Segíteni akar? Bízhatunk benne? Vezessük beljebb? Vigyük el hozzá? Ne bántsuk? – a kérdéseik visszhangot vernek gondolataidban, s egymásba mosódnak kissé, de mikor felnyitod a szemeidet egy kölyök kardfogú rénszarvasoroszlán áll már csak előtted, mely apró fogai közé csippentve ruhád anyagát, meghúzogatva azt próbál ösztönözni arra, hogy kövessed.
A kis állat egyre beljebb és beljebb vezet téged az ingoványosban, olykor – olykor szem elöl tévesztve a fürge kölyköt, de akkor mindig felfedi magát egy távolabbi ponton, éles hangján szólva, hogy merre van. Egy köd lepte részen azonban végleg elveszted a nyomát. A kis kardfogú rénszarvasoroszlán hangját több helyről hallod, s miközben azon tanakodsz, hogy merre is kellene menned egy nyílvessző száguld el közvetlenül arcod mellett, s áll bele egy közeli fa vaskos, moha lepte törzsébe. A nyilak nem szoktak csak úgy maguktól útra kelni, az is lehet, így könnyedén ama megállapításra juthatsz, hogy nem vagy egyedül. A kis kölyök élőlény nyomának elvesztése után azonban más utat kell keresned, ez akár pont kapóra is jöhet neked. Ha elindulsz abba az irányba, ahonnan a lövedék jött lassacskán állatok elégedetlen üvöltését hallhatod zengeni...

Ismira:
Nagy szerencsésnek gondolhatod magadat, hogy képességeid használata híján legalább a fegyvereid nálad vannak. Ugyan elsőre ellőt nyilak a páncélosmedve kemény kitinpajzsán könnyedén fennakadt, egy farkasdenevér szárnyát azonban sikerült eltalálnod. Az állatok haragos morajlással rontottak ennek okán neked. Nem egy nyilat sikerül ellőnöd, de volt, mely nem is talált el semmit, de akadt, mely újabb állatokat terített le. Célzásodat egyre nehezítette a körülötted sűrűsödő köd, emiatt nem tűnt fel számodra egy kardfogú rénszarvasoroszlán, amely könnyedén öklel fel agancsával oldalról, miközben egy újabb nyilat próbálsz kilőni valamerre. Szénád igen rosszul áll, s talán még rosszabbá is vált volna, ha Zelnarak nem tűnik fel, nem sokkal távolabb tőled, ki akár segíthet is neked elkergetni a feldühödött állatokat.

Határidő: 2013.03.17.

Spoiler:

Tárgy: Re: Tűzpróba I. - Irgalom Vas. Márc. 10, 2013 2:50 am

Igazán kíváncsi voltam rá, hogy mit fog kiváltani a lényekből a cselekedetem. Lehunyt szemhéjaimon keresztül semmit nem láthattam, így tisztában voltam vele, bármelyik pillanatban megtámadhattak volna, amennyiben azt akarták volna. Teljességgel kiszolgáltattam magamat nekik, mondhatni rájuk bíztam az életemet. Ez egyáltalán nem volt felelősségteljes döntés, ám valamiért ezt diktálta a szívem, úgy éreztem ezt kellett tennem. Hallottam, ahogyan a morajlások elcsitulnak, s bátortalanul nyitottam ki a jobb szememet, mert szemügyre kívántam venni a dolgokat. Az állatok nyugodtan tűntek, ezért kicsit lazíthattam, de éreztem, ahogyan néhány csepp verejték végigcsordogált az arcomon, meg-megakadva pár napos borostámon.
- Jól van srácok. Én veletek vagyok.- nyögtem ki, egy kicsit elvékonyodott hangon, amit minden bizonnyal az izgalom váltott ki belőlem. Ennek ellenére a lények továbbra sem voltak velem barátságosak, csupán úgy tettek, mintha ott sem lettem volna, a mi kis incidensünk meg sem történt volna. Pedig nagyon is megtörtént, nekem pedig végigfutott a hátamon a hideg, midőn belegondoltam, mennyire szerencsés fickónak mondhattam el magamat, amiért nem lettem szétcincálva. Ezen gondolatoktól igyekeztem hamar megszabadulni, viszont még mindig hallottam saját szívem felgyorsult dobogását. Lassacskán kiszállt belőlem az adrenalin, s lihegve guggoltam le, elég intenzíven vettem a levegőt, majd kifújtam magamat, fehér ingujjammal végigtöröltem nedves homlokomat. Pár másodpercig csak bámultam magam elé, akár egy agyhalott. Rossz előérzetem támadt, amikor az "aranyos" erdőlakók mit sem bánva fordítottak nekem hátat, ezért gyorsan pattantam talpra.
- Hé, hé, hé! Most meg hová mentek?- érdeklődtem, de hiába próbáltam volna néhányukhoz betársulni, eltűntek, mint szürke szamár a ködben. Az ingovány elnyelte őket. A hellyel kapcsolatban furcsa megítélésem volt, egy részt kedveltem a bizarr, misztikus dolgokat, viszont hasonlót még soha nem tapasztaltam. El sem tudtam képzelni, hogy miféle módon fogok majd cikket írni erről az esetről, feltéve, ha egyáltalán sikerül épségben kikerülnöm innen.
~ Egyszerre koncentráljunk egy dologra.~ merengtem. Nem sokkal később jobban körültekintettem, figyelmes lettem egy denevérfarkasra, aki a többiekkel ellentétben nem szívódott fel, hanem várt.
- Ketten maradtunk, cimbi?- kérdeztem ironikusan. Válaszra nem igen számítottam, hisz az állatok nem beszéltek. Elvileg. Nagyon úgy tűnt, miszerint a rossz fizikai állapotban lévő lény mutatni szerette volna számomra az utat, ami miatt igencsak megkönnyebbültem. Fogalmam sem volt róla, mégis mik voltak a szándékai szerény személyemmel, bár nem akart megenni, ami egy jó pontnak minősült. Lassan indultam meg felém, azután egy kisebb grimasszal nyugtáztam, amint megláttam, hogy egyetlen, helybéli "barátom" a mocsár közepe felé szeretett volna vezetni. Kellemetlen érzés volt, amikor a víz beleszivárgott a cipőmbe, valamint ügyelnem kellett a lépteimre is, elvégre fennállt a lehetősége annak is, hogy totálisan belesüllyedek az ingoványba.
- Ne siess annyira haver! Bármilyen meglepő, én nem tudok repülni.- magyarázkodtam, miközben komótosan haladtam előre, pontosabban a denevérfarkas után. Egy kevés idő elteltével már meg lehetett szokni a helyzetet, ezért nem igazán foglalkoztam a kényelmetlenséggel. Különben is, sokkal jobban érdekelt maga az ügy, a végére akartam járni az egész furcsa esetnek, még ha ezzel a saját testi, vagy mentális biztonságomat tettem próbára. Ahogy nézelődtem, töprengtem, ismerős hangokra lettem figyelmes, ugyanazon morajlásokra, amiket a közelmúltban tapasztaltam. Távolabbról jöttek ugyan, de tulajdonosaik a látóhatáromon belül voltak, és egy hosszúkás hajú hölgyeményt üldöztek, ki látszólag nem tudott boldogulni a "vendégszerető" helybéliekkel.
- Hé, ne rohanj!!- kiáltottam oda, viszont nagy valószínűséggel fittyet sem hányt az én kiáltozásaimra. Már az első pár másodpercben meghoztam a döntést, miszerint segíteni fogok neki, elvégre soha nem szoktam cserben hagyni az embereket, pláne nem a nőket. Tisztában voltam vele, ezzel talán elveszítem majd az idegenvezetőmet, viszont nem tehettem mást.
- Kérlek! Nagyon kérlek, ne hagyj itt!- mondtam neki, ezt követően pedig a lány irányába kezdtem menni. Mikor kiértem az ingoványosabb részről, teljes erőmmel futni kezdtem. Szerencsére elég jó futó voltam, a gyorsaságommal nem sok gondom akadt. Próbáltam valahogyan elébe vágni, hogy meg tudjam állítani, mivel a meneküléssel nagy valószínűséggel csak felhergelte az állatokat. Reménykedtem benne, miszerint rám már nem fognak támadni, mivelhogy ismertek. Ha sikerül utolérnem, akkor próbálom ösztönözni arra, hogy álljon meg, azután pedig saját testemmel védeni, és ezt mondani az állatoknak:
- Legyetek szívesek, és ne bántsátok, nem árthat nektek semmivel!
Meglehet, hallgatni fognak majd a szavamra, legalábbis erősen reménykedtem benne, ugyanis nekem talán már sikerült a bizalmukba férkőznöm. Idő közben azon morfondíroztam, vajon hogy került ide az a lány? Na és persze miért?

» Tűzpróba I. - Irgalom