A három tehén és Xian bácsi dereka

A vihar óta egyszer láttam az apámat és már nagyon aggódtam érte ugyanis kórházba került. Miután végeztünk a barlangba visszamentem, s tetőtől talpig begipszelve, illetve eszméletlenül feküdt. Állítólag ráesett valami a nagy viharban. Most azonban mégsem mellette voltam hanem folytattam a világjárásomat, Ő is ezt akarná. Vagy legalábbis ezzel áltattam magam. Valójában nem tudtam ránézni mert az én hibám volt, hogy Ő most ott fekszik. Ahelyett, hogy visszamentem volna és segítettem volna rajta hagytam, hogy bedugjanak egy hajóba, ami egy perc múlva balesetet szenvedett és ezáltal egy rakatnyi valami áldozatává váltunk.
A kalandos menekülés után és az apám meglátogatása után nem mentem vissza Köztársaság Városba hanem útra kéltem és jártam a nagyvilágot. Sok szép helyet bejártam és sok mindent láttam, illetve hallottam. Tanultam is,. Illetve edzettem, ugyanis gyengének éreztem magam. Gyengének éreztem magam mert apám kórházban feküdt... pedig ez ellen nem tehettem semmit hiszen bezártak egy hajóba és megpróbáltak kimenekíteni. ~Bárcsak Őt is velem együtt bedugták volna. Akkor most semmi baja nem lenne.~gondoltam miközben beletúrtam már elég hosszúra nőtt, hófehér hajamba.
A csónakomban ültem és a Földkirálysága felé tartottam, ugyanis hallottam egy szóbeszédet egy öregemberről, aki az erdőben él és van három tehene, illetve tanítványokat fogad. Kíváncsivá tett ez az egész, ugyanis azt is hallottam, hogy ha valaki segít etetni meg itatni az állatokat kapnak valamit. Nem nagyon tudtam, hogy mire gondoltak amikor két földidomár erről beszélgettek egy kocsmában. Valószínűleg Ők is voltak nála....
Nagy sebességgel haladtam előre, hogy minél hamarabb odaérjek és megtudjam mit is kell csinálni. Ha erősítő feladatokat akkor megbirkózom vele. Törékeny kinézetem ellenére elég sokat bírok. Ha valaki nem hiszi el az keresse fel Gyufafejet vagy Zeller bát. Mind a ketten tudják, hogy nem vagyok egy egyszerű eset ilyen téren. Bár igaz, hogy Zeller bá ellen kikaptam, de csak azért történt mindez mert már nem nagyon láttam értelmét a dolognak. Egymás támadásait fordítottuk a másikra és kezdtem unni s végül mikor a kezeimet a földhöz fagyasztotta feladtam. Na, de Gyufafej más történet volt. Tőle egy állast is kaptam aminek a nyoma nagyon sokáig látható volt falfehér bőrömnek köszönhetően. Alapjáraton egyébként nem szerettem az erőszakot, de ha rákényszerítenek akkor könyörtelen tudok lenni.
A nagy elmélkedésből egy nagy döccenés, illetve a kirepülésem a csónakból térített vissza a valóságba. Arccal érkeztem a nagy homokba. Morogva ültem föl és köptem ki a nem tudom mennyi homokot. Nem értettem, hogy hogyan került egy sziget egy olyan területre ahol elméletileg semminek se kéne lennie. Felálltam, leporoltam magam és szétnéztem. A látvány kicsit meglepett. Egy kikötő volt tőlem nem is olyan messze ahol a Földkirályságának a zászlaja lobogott.
- Tehát megérkeztem.... - mondtam halkan magamnak. A szükséges felszereléseket magamhoz vettem majd a csónakomat teljesen kihúztam a partra és elindultam, hogy megkeressem azt az öregember, aki miatt én valójában idejöttem.
Már egyszer jártam a környéken amikor az a bizonyos vakond eltűnt, de akkor nem nagyon volt időm szétnézni, ugyanis megérkezésemet követő pár percben megtudtam hol található a vakond tulajdonosa és egyből elmentem hozzá... na, de hagyjuk kicsit érdekes történet volt és semmi kedvem nosztalgiázni. Az emberek kicsit meglepődtek amikor megláttak. Már teljesen hozzászoktam hiszen hófehér hajam, tengerkék szemeim és szintúgy hófehér bőröm nem volt mindennapi. Néha még én is azt hittem magamról, hogy nem ember vagyok hanem valami más.. egy robot vagy valami.... de miután a durvább sebeimből vér folyik meg levegő nélkül nem tudok élni el kellett fogadnom a tényt, hogy én csak egy gyenge ember vagyok idomárképességekkel. Én is megfogok majd halni mint a többiek.... kár.. olyan jó lenne örökké élni és segíteni a bajba jutottakon.
Már órák óta sétálgattam és eltévedtem ráadásul még a nap is iszonyatosan sütött.... Nem tudtam, hogy merre kell menni vagy, hogy hol is vagyok ezért úgy döntöttem, hogy betérek a legelső fogadóba ahol iszok valami, meg eszek és miután végeztem érdeklődök egy kicsit. Ez azért is tűnt jó dolognak mert egy kocsmában mindenki ismer mindenkit és mindenki tud mindent.
Elég sokat kellett még baktatnom, hogy találjak egy kocsmát, de végül találtam és betértem. Szerencsére jó sokan voltak. Valószínűleg ide menekültek a nagy hőség elől. Vagy csak kikapcsolódnak. Pontosan azt se tudom, hogy milyen nap van.. szóval az is lehet, hogy szabadnaposak vagy már végeztek a munkájukkal. A pulthoz sétáltam és a csapos szemébe néztem, aki a többi vendéggel együtt tetőtől talpig felmértek. Volt, aki a megjelenésemre egy nagy köpéssel reagált, de nem érdekelt. Csak sajnálni tudom az ilyen embereket...
- Jó napot... először is kéne valami frissítő ital, illetve valami ehető... aztán pedig valaki meg tudná nekem mondani, hogy hol találok egy bizonyos öregembert akinek van három tehene? - tettem fel a kérdésemet. A csapos csak biccentett és egy nagy korsó valamit rakott le elém majd egy tányért amin sült hús volt, illetve valami köret. Az öregemberes kérdésem pedig sok embert odavonzott hozzám, hogy miért is keresem... mert Ők is hallottak róla, de még nem mertek elmenni mert attól féltek, hogy valami bajuk esik. Elmondtam nekik, hogy csak kíváncsi vagyok rá. Ekkor hangos székcsikorgást hallottam. Felnéztem és egy középkorú, borostás képű férfi állt fel az egyik asztaltól és lépdelt oda hozzám.
- Ha tényleg el akarsz hozzá menni akkor az erdő szélénél találod... de vigyázz magadra kölyök veszélyes környék ez így egyedül. - mondta majd kifizette a z italát és elment. Kicsit sikerült megijesztenie a férfinak, de nem érdekelt. Úgy döntöttem, hogy csak azért is megkeresem... s ha kell akkor harcolok.
Megettem a száraz és hideg húst, de a körethez nem nyúltam. Nem tudtam mi volt az ezért nem is mertem kockáztatni. Miután úgy ahogy csillapodott az éhségem megfogtam a korsót és egy laza mozdulattal legurítottam a tartalmát. Nagyon finom volt, ilyet még nem ittam, de most nem foglalkoztam az ital nevével. Előkapartam a pénzemet nadrágzsebem legmélyéről s kifizettem a számlát és elindultam az említett erdő felé. Már nem volt annyira meleg, ugyanis a nap szépen lassan kezdett nyugovóra térni. Már nekem is jó lett volna vízszintesbe helyezni magam, de amíg nem beszélek az öreggel biztos, hogy nem fogok. Az emberek is kezdtek már hazaszállingózni. Jóval kevesebben voltak az utcákon mint amikor jöttem.
Hosszas séta és kóválygás után megérkeztem az említett erődhöz csakhogy nem voltam egyedül. Rajtam kívül még három személy tartózkodott a helyszínen. Nagyon megleptek, de boldog is voltam, hogy nem vagyok egyedül.
- Sziasztooook! A nevem Jirou. Ti is az öreghez jöttetek? - támadom le Őket. Nem érdekel ha megijednek vagy valami hasonló. Nem nagyon vártam meg a választ ugyanis intettem, hogy ha már ilyen szép számban összegyűltünk akkor menjünk mert lassan lemegy a nap és valószínűleg az öreg is lassan lefekszik aludni. Hosszú és határozott léptekkel indulok meg a kunyhó felé. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy követnek e vagy sem. Ugyanis ha Ők is az öreghez jönnek mindenféleképpen követni fognak. Mikor az ajtóhoz értem megvártam a többieket majd vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Pár perc múlva az ajtó halk nyikorgással kitárult és megjelent az öreg.
- Bocsásson meg nekünk a kései zavarásért... a nevem Jirou és a tehenekre lennék kíváncsi. - mondtam majd eleresztettem egy szerény mosolyt. Nm érdekelt, hogy a többiek mit óhajtanak. Majd úgyis közlik vagy velem vagy az öreggel. Vidáman terelt be mindannyiunkat majd eltűnt és egy tálcával tért vissza amin sokféle finomnak tűnő étel volt. A hasam egy hangos morgással jelezte, hogy jó lenne ha bedobnék valamit mert az a száraz hús nem volt elég neki.
- Köszönjük! - mondtam boldogan majd egyből lecsaptam az ételre. Két kézzel tömtem magamba a finomságokat, de azért arra figyeltem, hogy a többieknek is jusson. Miután jól laktam sóhajtottam egy nagyot amire az öreg úgy reagált, hogy elkísért egy külön szobába. Hirtelen a végtagjaim, a fejem, illetve az egész testem ólomsúlyú lett és éreztem, hogy aludnom, kell. Nem tudtam mitől lehetett ez az egész, de úgy döntöttem, hogy lefekszek mielőtt a végén még előre esek. Ahogy elfeküdtem és lehunytam a szemeimet szinte egyből elaludtam.
A szemeim váratlanul kinyíltak. Felültem és kinyújtottam a kezeimet. Soha nem éreztem magam ilyen frissnek. Nagyon jól aludtam. Lehet, hogy ilyen környékre kéne majd költöznöm. Itt olyan nyugodt minden. Talpra szökkentem, hogy megkeressem az öreget. Kóvályogtam jobbra balra, de sehol sem találtam... aztán egy rekedtes hang csapta meg a füleimet ami kintről jött. Nagy lendülettel kimentem és ott volt.
- Jó reggelt! - mondtam jókedvűen és még intettem is neki. Nagyon aranyos volt Tőle, hogy ismeretlenül elszállásolt minket a saját házában. Kisvártatva megérkeztek a többiek is és az öreg elmondta, hogy mi is lenne a feladat. Vizet kell hozni a teheneknek fejenként két vödörrel. Széles mosoly terült el ismét az arcomon hiszen vízidomár vagyok tehát nem jelent problémát... Aztán ezt a mosolyt sikerült az öregnek letörölni az arcomról, ugyanis azt mondta, hogy az erdőben nem szabad idomítanunk, ugyanis van egy szellem, aki nem nagyon kedveli a fajtánkat hála a Tűz Népének.
- A fene vigye el azokat a forrófejűeket... - morogtam miközben a vállamra helyeztem a rudat amin a vödrök voltak és nekivágtam az erdőnek, hogy végezzek a feladattal. Nem nagyon örültem ennek a tiltásnak, de mivel semmi kedvem nem volt gy szellem áldozatává válni beletörődtem.
A talaj nem volt a legegyenesebb, illetve hol puha volt a föld hol pedig nagyon kemény. Ami a legjobb volt, hogy a tó nem volt valami közel a házhoz. S nem csak egy környi víz kellett ahhoz, hogy megtöltsük a tehenek itatóját. Megtöltöttem a vödröket majd a vállamra vettem ismét és gyors léptekkel megpróbáltam elindulni. Ennek az lett a következménye, hogy a vödrök lecsúsztak a botról és az összes víz rám borult.
- Ó hogy a macska rúgja meg! - szólaltam meg miután ismét megtöltöttem a vödröket és ismét a vállamra tettem a botot a vödrökkel együtt. Most lassabban, de határozottan indultam el. A vödrök súlya kezdte húzni a botot, ami kezdett beleépülni a vállamba, illetve a talajnak köszönhetően a haladás sem volt valami egyszerű. Mire az itatóhoz értem a vödrök tartalmának a fele kilötyögött.
Lihegve öntöttem bele az itatóba a vizet és reménykedtem, hogy elég lesz, de ez olyan volt mint halottnak a csók. Nagyot sóhajtottam és végül elhatároztam, hogy ha törik ha szakad teli vödrökkel fogok visszatérni. Mivel a bot kicsit kikezdte a vállaimat azokat otthagytam és futva indultam vissza a tóhoz. Útközben összefutottam a társaimmal, sok sikert kívántam nekik majd futottam tovább. Levegő után kapkodva töltöttem meg a vödröket úgy, hogy kb. 2 centire legyen a vödör peremétől majd felkaptam.
- Nem tudtam, hogy mire vállalkozom...- mondtam miközben nyögdécselve tettem meg az első lépéseket. A vödrök húzták le a kezeimet, de én meg ellentartottam. Nagy izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon, illetve az egész testemen: Fél úton voltam amikor le kellett tennem a vödröket ugyanis úgy éreztem, hogy mindjárt összeesek.
- Nem... lehetek... ilyen.... gyenge..... - nyögtem ki nagy nehezen ezt a négy szót. Ahogy meghallottam, hogy leminősítettem saját magamat olyan ideg öntött el, hogy az nem igaz.
- Csak azért is..... Erősebbé válok! - ordítottam miközben apám begipszelt képe jelent meg előttem. Letöröltem az izzadságot a homlokomról, illetve a könnyeimet amiket apám emlékei idéztek meg majd megragadtam a vödröket és megindultam.
Az első pár lépés még nehézkesen ment, de végül kocogva haladtam tovább. Éreztem, hogy gyengülök, de nem érdekelt a dolog. Mikor ismét az itatónál voltam ismét a botra tettem a vödröket és úgy mentem vissza... nem érdekelt, hogy mi lesz velem.... küzdöttem azért hogy sikerüljön a feladat...

Már órák óta menetelt monoton módon az erdőben. Kezdte nagyon unni a fás terepet, hogy sehol egy ember, akitől útbaigazítást kérhetne – nem mintha ezzel a lehetőséggel ő élne! Ő annál makacsabb. Megmondta, megtalálja a testvérét, kerül, amibe kerül, méghozzá egyedül! Mert nem, ő aztán nem fog senkitől sem segítséget kérni, kivéve persze azt a változatot, hogy nem látták-e véletlenül arrafelé a testvérét? Az is bőven elég, onnantól meg jó neki a térkép is – még ha a használatában analfabéta is, de legalább van, méghozzá tájolóval együtt! És hogy jelenleg hova is tartott? Nos, arról a leghaloványabb sejtelme sem volt, de ő aztán nem fogja megadni azt az örömet, hogy ezt be is vallja újdonsült húgának, aki az elmúlt hosszú-hosszú időben végig itt lopakodott mögötte! Méghogy lopakodott?! Az a Kisgömböc? Nem, az csak trappolni tud, meg ágakat törögetni a túlzott kényességében, és már nagyon-nagyon kezdett az idegeire menni ezzel a sunyi kis lappangással. Mint valami vírus, vagy egy rossz kém! És a kis buta azt hiszi, nem vette észre, pedig tudhatná: az idősebb az okosabb, az pedig egyértelműen ő! Tehát igen, felfedezte, nem volt nehéz.
Hirtelen torpant meg, kezeit ökölbe szorította. De nem, egyelőre csak vett egy mély levegőt, meglehetősen ingerülten, és trappolt tovább a növényvilág eme rengetegében. De érzi, türelme fogytán van, és bizony nem is téved nagyot. A következő ágreccsenéskor kíméletlenül belelő egy tűzgömböt a bokorba – a Niu mellettibe, mert azért mégiscsak rokona valamilyen szinten az átkos perszóna, és idősebb testvér lévén mégsem gyújthatja fel a húgát… De nevelni még lehet.
Éppen ezért nehezen állta meg nevetés nélkül, amikor látta a kis nikkelbolhát kiugrálni a bokorból, hogy a mellette lobogó másikat agyoncsapja egy földdarabbal. Kénytelen volt a szája elé kapni a kezét, hogy azért annyira ne legyen feltűnő az elfojtott vihogás. Nem tehetett róla, viccesnek találta, amikor a kis köpcös így nekiáll pattogni mindenen.
– Igazán?! Akkor biztosan meg tudod magyarázni, miért kell a bokrokon átcsörtetned az ösvény helyett, Kisgömböc! Nem vagy te levegőből, hogy átlényegülj a zöldségeken – jegyezte meg gúnyosan, és már el is fordult, hogy tovább trappoljon. Nem is érdekelte merre, csak tovább, elvégre nem kellett a kis mitugrásznak tudnia, hogy tulajdonképpen ő is csak találgatni tud, arra a tévesnek látszó feltételezésre alapozva, hogy jobban ismeri a testvérüket, mint a másik. Ha már itt tartunk, ezen is módfelett ki volt akadva: mi az, hogy neki senki nem szólt arról, hogy a testvérének vannak más testvérei?! Sajnálatos módon a főbűnöst már nem tudta kérdőre vonni sehogy sem, a másik pedig úgy döntött, világ méretű bújócskát játszik. És mindennek tetejében a húgfélesége sem komplett! O.o” Sőt, tiszta dilipata, hiszen az út közepén társalgott magával, 2-3 személyiségben. Ilyen a világon nincs, a szellemek szerelmére!
– Mit érdekel téged, merre megyek, különben is én a térképet követem, amit te még csak olvasni sem tudsz, hiszen legutóbb is fejjel lefelé tartottad! – rivallt rá újkeletű húgocskájára, kellőképpen felpaprikázódva a tényen, hogy Guruljka belegázolt egyenesen a közepébe. Minden esetre innentől csak még gyorsabb iramot diktált, nem törődve Kényeske Kisasszony esetleges sirámaival. Nem. Ha már minden áron megkapta koloncnak, akkor sem fog az ő kedvéért lassítani, ha nem akar. Csak arra torpant meg, mikor meghallotta azt a kacsacsőrűmedve-morgásra emlékeztető hangot a háta mögül, de mint kiderült, csak húgocskája éhezett meg. Természetesen, miért is ne?! Aztán ahogy előre szegezte a pillantását, neki is feltűnt az ég felé kígyózó füst. Igazából nem gondolta, hogy míg ő gondolkodik, kicsi húga úgy lő ki mellőle, mint egy rakéta. Győzött utána loholni, hogy szóljon, talán nem kéne vadállatcsorda módjára lerohanni egy esetleges táborozót, és különben is, ez az ő szokása, ne lopja már el tőle!
– Mégis hová rohansz ilyen eszeveszetten, hm? Ha a bátyánk lett volna itt, már rég felkapta volna a nyúlbakancsot és messze járna – kiabált vele fojtott hangon, és fogát csikorgatta, amiért a lány még csak nem is hajlandó odafigyelni rá, mert jobban leköti a kunyhó. Mi tagadás, neki is felkeltette az érdeklődését, de egyelőre túl pipa volt Niura ahhoz, hogy jobban szemrevételezze a terepet. A váratlan köszönésre tőle szokatlan módon higgadtan fordult meg, és lesújtó pillantással illette kishúgát, aki mögé bújt be az idegen megjelenésétől. Elvégre itt van egy kunyhó, várható, hogy lesz a közelben valaki, nem?!
– Üdv – köszönt tömören az érkezőnek, hiszen a bemutatkozást Niu már megejtette helyette. Nem mintha szüksége lett volna arra, hogy a nikkelbolha pátyolgassa… De végülis, miért ne? Ezért most nem fogja letolni. Ezért. Ennek fő oka pedig abban rejlett, hogy kicsi Dömpike ezúttal értelmes kérdést tett fel az idegen felé. Egyrészt. Másrészt, a családtaggal ráért akkor cirkuszolni, ha kettesben voltak, mert idegenek előtt mégsem akarta megalázni, milyen lett volna már az? Ráérnek erre négy szem közt.
Mikor Niu az idegen fiú után merészkedett a ház ajtaja felé, már csak a fejét fogta. Sóhajtott egy nagyot. Kellett ez neki?! Mindegy, ha már húgocskája arrafelé orientálódott, ő sem fog másként tenni. Legfeljebb egy kicsit kevésbé figyel oda a fecsegésre, de a jó modorára annál inkább, mert azért már mégis. Valahogy nem tűnt fel neki, mikortól vannak négyen vendégségben a bácsinál, de hát… ez van. Most ennyitől nem fog ő kibukni, különben is fáradt ő már ahhoz, caplatott ma épp eleget korábban. És a fölösleges pattoghatnékját is levezette már Gömböckén. ._.

„Reggel” mikor felébredt, első gondolata volt, hogy vajon kedvenc vetélytársa elindult-e már, vagy még itt henyél? Ez a kérdés az ő önként kinevezett küldetése szempontjából igazán sarkalatos. Nem engedhette volna meg magának, hogy a nikkelbolha megelőzze! Éppen ezért gyorsan kipattant az ágyból és már indult is a kertbe, ahol a zajok alapján a többieket sejtette. Még az ajtó közelében sikerült belecsapódnia Niuba, amit tulajdonképpen megnyugtatónak titulált. Egyetlen röpke pillanatig. Utána inkább csak csendesen morgott valamit, és vele együtt lépett oda a már kint tartózkodókhoz.
– ’Reggelt. Köszönöm a vendéglátást – mosolygott a bácsikára, és kicsit meghajolt, hogy ezzel is kimutassa háláját. Most már sokkal jobban tudott koncentrálni, mint előző este, így nem okozott nehézséget odafigyelni. A kedvességért persze hálás volt, de nem igazán volt ínyére, hogy dolgozással húzza az időt, mikor nyomoznia kellene. De ott volt ugye a jó modor, meg egyéb ilyen illemtani alapok… Végül persze Dömpike megelőzte a válaszadással, így ő csak tarkóját megdörzsölve sóhajtott. - Hát persze… miért is ne?
Mindezek ellenére persze merte remélni, hogy ez nem csak valami olcsó trükk rokonkája részéről arra vonatkozóan, hogy őt beelőzze a keresésben, és majd jól faképnél hagyja, amint alkalma van rá… Na azért garantáltan kitekerte volna a nyakát. Jelenleg azonban jobbnak látta odafigyelni az instrukciókra, és mivel a tűzzel nehezen lehetett volna a vizet idehozni, benne fel sem merült, hogy ezt a problémát idomítással oldja meg. Kicsit elvörösödve szuggerált valamit az erdő egyik oldalán az előző napi tüzeskedésre visszagondolva. Ettől függetlenül a vállbokszolást követően gyilkos pillantást vetett legújabb rokonára, mert mit képzel ő magáról, hogy ilyeneket felemlegessen.
– Esetleg ha nem sündörögnél folyton, nem lenne szükségünk szerencsére >.> – nem állhatta meg valami gonoszka visszavágás nélkül, de a fehér hajú fiú megjegyzését követően már el is felejtette Gömböckét, inkább a srác torkának ugrott volna neki, ha Niu le nem fogja. - Tudod, kit nevezz forrófejűnek, Hóferike! >.> – morgott fújtatva húga karjai között, aztán mikor Dömpike végre elengedte, csak leporolta magát, és tisztes úrihölgyhöz méltóan felemelte az állát. Ő erre a szintre még egyszer nem fog leereszkedni! Majd megmutatja, hogy igenis, tud keményen is dolgozni. ˘^˘
Amint meghallotta az időkorlátot, elvigyorodott és megropogtatta ujjait. Elszántan lépett oda a vödrökhöz és a rudakhoz. Ő aztán nem tartotta olyan nehéznek a feladatot, meg aztán: neki ne ment volna? Akkor kinek? Fensőbbséges mosolyt villantott rokonára és már fel is kapta a saját segédeszközeit, hogy a víz felé vegye az irányt. Csak nem lehet olyan nehéz néhányszor fordulni a vödrökkel! A tempóját nem siette el, nem akart ő részese lenni a gyorsabbak tolakodásának. Azt a szerepkört vigye csak a Kisgömböc, hozzá úgyis jobban illik. ˘^˘
Miután kivárta a sorát, tele merítette a vödröket és a rúd segítségével emelte meg őket, hogy a vállára tudja venni. Már ekkor be kellett látnia, közel sem olyan egyszerű a rá váró feladat, mint az először gondolta. De ha az elején jó nagy adagokat felvisz, talán a végére csökkentheti a cipelendő súlyt. Majd egyszer… csak előbb ezzel is fel kellene érnie, és a dolgot csak külön nehezítette, hogy Dömpike is előtte bukdácsolt, csak úgy győzte kerülgetni, mielőtt kiborította a vödrök tartalmát. Makeda lemondóan sóhajtott és haladt tovább. Nem ért rá táncikálni, ha haladni akartak. És ugyan nehezen elfogadható, de emiatt a gúnyolódásra sem maradhatott idő, hiszen annak amúgy is szűkében voltak, most már belátta.
Az első adag vizet kissé megcsappanva öntötte az itatóba. Sajnos a lötykölődést nem tudta elkerülni, bármennyire is akarta. Kicsit megmasszírozgatta a vállait. Hiába, ettől az ügyködéstől csak megfájdultak egy pindurit, de nem lehetett gyenge, mert ő egyáltalán nem az. >.> Ezt bizonyítandó már fordult is meg, hogy visszamenjen a vízhez a következő körért. Ismét teli merítette, mert az itató gigantikus volt, és mint korábban tapasztalta, úgyis kilötyög majd valamennyi, mire felér vele. Nem vallhatott szégyent, már csak azért sem, mert úgy nézte, Dömpike megteszi helyette. Már másodszor ment el mellette, és húgocskája még mindig az első kört rótta. De annyira nem hatotta meg a dolog, hogy különösebben foglalkozzon is vele. Jobban érdekelte, hogy a saját szemében ne szerepeljen le. Folytatta hát a kemény munkát, mindig egy icipicit kevesebb vízzel, de egyenlő hosszúságú pihenőkkel.
Hosszú percekkel később, mikor már sokadszor haladt el Csiguszbigusz mellett, megállt mellette és sóhajtott.
– Ne legyél ennyire kislány! Vagy azt akarod, hogy segítsek? – vonta fel egyik szemöldökét kicsit lesajnálóan, remélve, hogy ezzel ösztökélheti kisebb testvérkéjét. Sosem volt ő az idősebb korábban, most is csak ilyen szinten ment neki a téma kezelése. De ő legalább megtanult dolgozni, a Kényeskedővel ellentétben.