Nihil

Kedves játékosok, ezúton adok hírt, néhány változásról!

Először is bevezetésre kerül a pénz, ami a yuan lesz. Mindenki kap majd kezdő tőkét, ami a Karakterinfórmációnál meg fog jelenni, ezt pedig a későbbiekben lehet gyarapítani is. Ez minden esetben eszközök megvételére fordítható, technikát továbbra is csak mesterponttal lehet kiváltani, továbbá az összeg nem IC, tehát nem függ a karakter játékbéli anyagi helyzetétől.

Ezenfelül ezután plusz …

Tárgy: Nihil Pént. Jún. 21, 2013 6:05 am

Kód: ii

Adatok

Név: Nihil (polgári nevén Samon)

Nem: Férfi

Kaszt: Földidomár (homokidomár)

Kor: 20 év

Kinézet

Nihil a saját kora béli fiatalokhoz képest alacsony, ráadásul enyhén görnyedt a járása, így még kisebbnek tűnhet. Ruházata szinte mindenütt fedi a testét, szemein és egy-két szőkésbarna hajtincsen kívül nem sokat látni belőle.. Alkarját és kezét fásli borítja, arcán maszkot visel.. Lábai is be vannak kötve, de ez a hosszú köpenye miatt nem kivehető. Jól szellőző pamut köpenye az idők során megszakadozott és kifakult, eredeti zöld színére már alig emlékeztet. Egy kötelet visel övként, erre vannak fölkötve kis zsákokban a holmijai.

Jellem

Nihil meglehetősen introvertált, azaz magába forduló személyiség. A kihalt sivatag környékén felnövő gyerekek hamar megtanulják értékelni a magányt, de Nihil átesett a ló túloldalára. Kifejezetten rosszul érzi magát a tíz főt meghaladó társaságokban, rosszul viszonyul a számára ismeretlen személyekhez, gyanakvó és távolságtartó. Nála a bizalom soha nem fog teljes mértékben kialakulni, még a saját társai közt se. Nihil, amennyiben megszólal, igyekszik tömören és félreérthetetlenül kifejezni szándékait. Az idők során kialakult benne egyfajta szarkasztikus humor, ámde ezt rosszul használja, az emiatt okozott zavartól pedig depresszió léphet fel nála. Szeretet az apró, jól kidolgozott tárgyak iránt táplál, valamint szívesen olvas könyveket. Ravasz és körmönfont alak, ha pedig ellenfelei fölé kerekedik, akkor szereti érzékeltetni egy megalázó monológgal.

Előtörténet

Első fejezet: Út a monolithoz

Felnőttem. Tizenhetedik életévem betöltésével elég időssé váltam, hogy elhagyjam a családi házat. Ideje is volt.

Most vándorúton vagyok. Jelenleg észak felé tartok, a Nagy Monolit a célom. Hogy onnan hova tovább, azt még nem tudom. Bizonytalan vagyok a jövőmet illetően. Talán tovább haladok északra, az Egyesült Nemzetek Köztársasága felé. Vagy vissza kéne fordulnom délnek? Esetleg haladjak a part felé? Az egész egy nagy kérdés.

Tegnap éjszaka alaposabban megfigyeltem a csillagokat, és rájöttem, hogy eltértem a helyes úttól. Jóval keletebbre vagyok a szükségesnél, csak sajnos azt nem tudom, hogy mennyire. A közelmúlt eseményei túlságosan megviseltek ahhoz, hogy helyesen eligazodjak a sivatagban. Szégyellhetném magam, egy homokidomár eltévedve a sivatagban. Mint egy rossz vicc.
30°-kal nyugatabbra módosítottam az irányt. Este újra ellenőrzést tartok.

Számításaim helyesnek bizonyultak, így három nap múltán elértem a Nagy Monolitot. Úgy gondoltam, hogy kisebbnek fog tűnni, mivel 6 év telt el, mióta utoljára láttam, de nem. Talán a lapos sivatagi táj teszi, de a monolit méreteit továbbra is lenyűgözőnek találtam. Büszke harcosként emelkedett ki környezetéből, szilárd, megrendíthetetlen pontként. Közel s távol az egyetlen pont, ahol árnyékot találhat az ember, így hát gyorsan befeküdtem alá, és kiélveztem az így nyert nyugalmat. Csuklyámat lehajtottam, köpenyemet levetettem, és belefogtam lejegyezni a napomat. Aztán belefogtam a nagy projektbe. Lejegyezni eddigi életemet.

183 évvel a Százéves háború kitörése után születtem, a sivatag valamely pontján. A szél miatt gyakran változó homokdűnék miatt minden héten más táj tárulhat az ember szeme elé.
Különösen gyenge gyermek voltam, és ezen a szegényes táplálás nemigen segített. Senki nem törődik egy elhagyatott sivatag pár lakójával.
Régen sokat bánkódtam az állapotom miatt. Tudtam, hogy szüleimnek minden segítségre szükségük lett volna, de én ezt nem adhattam meg. Napjaim többnyire azzal teltek, hogy négykézláb mászkáltam ide-oda a viskóban, többre nem voltam képes. Aztán egy szép napon (igen, itt jön a fordulat), mikor a szüleim egy hosszabb útra mentek, hátha távolabbi földön akad valaki, aki megveszi az árujukat, kimentem a viskóból. Persze eddig is jártam már odakinn, de mindig csak felügyelettel, így nem volt alkalmam felfedezni, vagy épp belebotlani egy olyasvalakibe, akibe azon a napon sikerült. Kezdetnek beértem a környékbeli házak alaposabb megszemlélésével, aztán áttértem a növényvilágra. Sivatag lévén ez kimerült néhány kóróban és ördögszekérben, de mégis látvány volt. Természetesen hosszú órákig el lettem volna mindössze néhány ág tanulmányozásával, de valami azt súgta, tovább. Talán a kíváncsiság, talán a sors. Mindenesetre a faluból kifelé vettem az irányt, az ott táborozó homokidomárokhoz. Többször is hallottam már róluk, és a képességeikről, mint ahogy a többi népről is. Bár nagyon keveset látott, de igen sokat hallott gyerek voltam. Úgy hiszem meg is őrültem, volna, ha nem hallhatok a külvilágról. A fokozott kíváncsiságom okán igen közel merészkedtem hozzájuk, és ámulva figyeltem az edzésüket. Jól tudtam, hogy ők a földidomároktól eltérően egy könnyed, már-már légies stílust alakítottak ki, de élőben látni sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint bármely más történet. Talán egy órát kuksolhattam a forró homokban, mire egyikük észrevett. Csodálatos érzés volt. Nem az észrevétel, hanem amit tett. Magához rántott az általa idomított homokkal. Először megragadta vele a mellkasomat, majd húzni kezdett maga felé. A lábaim súrolták a talajt, lépést imitálva. Az élmény felemelő volt, talán ezért is lepődött meg annyira az idomár. Szigorú arcára hamar meglepődöttség ült ki, amint a várt riadt és magát borzalmasan szégyellő kisgyermek helyett egy boldogságtól sugárzó arcú fiú került elébe. Már nem emlékszem arra, hogy pontosan hogyan tette fel a kérdést, de a boldogságom okáról faggatott, amiről én, még ártatlan és naiv gyermek lévén mindent elmondtam neki. Naivságomért megfizettem, és attól kezdve gondosabban mértem föl az embereket. Ekkor azonban a porba hajítva végeztem, nevetség tárgyaként, megalázva. De ez sem tudta elvenni a lelkesedésemet. Végre találtam egy megoldást a problémáimra, és úgy döntöttem, kitartok mellette, ha törik, ha szakad.
Nem kellett sokat várnom a megfelelő tanárra. A homokidomárok gyorsan jöttek, és mindig hamar távoztak, de amint elmentek, szinte mindig felváltotta őket egy újabb csapat. Lehetséges jelöltekben nem volt hiány. Első tanárommal másfél hónappal később találkoztam, pár nappal az előtt, hogy betöltöttem volna a tízet. Egy Beran névre hallgató, akkortájt meglehetősen fiatal, a húszas éveiben lévő életvidám illetőről van szó. A csapat, akikkel együtt érkezett, mind ifjú volt, egyiküket se néztem volna harmincötödik életévét meghaladónak. Egyáltalán nem bánták a közeledésemet, sőt, még örömmel is fogadták. Rendkívül kíváncsiak voltak, és folyamatosan bombáztak a kérdéseikkel. Ki vagyok, miért jöttem hozzájuk, hogyan tudok így megélni? Rengeteg időt töltöttem velük, és ahogy kérdéseik által egyre közelebb kerültem hozzájuk, úgy kezdtem én is felbátorodni, egyre többet és többet akartam megtudni a homokidomításról. Tudásukat mindannyian megmutatták nekem, de mikor kifejtettem a tanulásra irányuló vágyamat, kissé elhallgattak. Többségük túl nehéznek tartotta ezt egy magamfajta gyermek számára, de Beran szárnyai alá vett. Persze idő hiányában nem tudta befejezni az oktatásomat, de az alapokra megtanított. Így is túl sok időt áldozott rám. Két héttel tovább maradt, mint a többiek, ezzel hátrányba sodorva magát. Ezt sohasem tudtam neki megköszönni, hiába kerestem többször is idősebb koromban.
Beran után a következő tanárom nem váratott sokat magára. Mint már mondtam, a homokidomárok jöttek mentek a faluban, árulva szerzeményeiket, feltölteni a készleteiket, vagy csak egyszerűen pihenni. Egy hét se telt el, máris megtelepedtek páran a falu szélén, és én, újdonsült tudományomtól felbátorodva, megkerestem őket. Közeledésemet ők sem fogadták túl lelkesen, de amint megláttak, hogy értek valamelyest az idomításról, más véleményre tértek át. Természetesen a kérdésekkel kezdték, de ez érthető, senki sem várja, hogy csak úgy egy homokidomárba botoljon. Kíváncsiságuk kérdésekből az erőm határainak megismerésére terelődött át. Legtöbbjük bemutatott egy-két klasszikusnak számító homokidomár mozdulatot, és epekedve követelte, hogy csináljam utána. Ki kellett ábrándítanom őket, a legalapvetőbb mozdulatokon kívül semmit se tudtam leutánozni. De figyeltem, alaposan, jól kielemezve a látottakat. Ők nappal tanítottak, ha éppen ráértek. Én éjszaka gyakoroltam, nem kímélve magam a fáradtságtól, ami úgy tűnt, nem akart tágítani mellőlem. Karjaim segítségért kiáltottak, és igazat kellett adnom nekik. Ez így nem mehetett tovább. Aztán beugrott. Az első találkozásom homokidomárokkal. A megaláztatás. Ha más képes engem mozgatni a homokjával. Akkor én miért ne tehetném ugyanezt? Nem hangzott annyira nehéznek. Pedig az volt.
Ekkor leálltam az idomítással, és kosárfonásba kezdtem. Az elméletem abból állt, hogy amennyiben az ujjaim kellően pontosak és gyorsak lesznek, úgy saját magamat leszek képes idomítani. Nincs szükség arra, hogy az ember folyamatosan a kezét lóbálja, bőven elegendő, ha magamnak lóbáltatom. Kevés homok irányításával fogom magam rábírni, hogy még többet irányíthassak. Mint később kiderült, a tervem működött, bár először nem pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Bármennyit is gyakoroltam, csak rángatni voltam képes magamat. A kívánt eredmény elérésének érdekében ismét tanulmányokba mélyedtem, ezúttal az emberi mozgás terén. Sok időt töltöttem a szabadban, kielemezve a járókelőket. Az emberek mozgásában lévő alapvető, és így nyilván a járáshoz elengedhetetlen hasonlóságokat kerestem. Továbbá hobbimmá váltak a marionett-figurák is. A hajlatokhoz erősített fonalakkal operáló kis játék felettébb érdekesnek és hasznosnak bizonyult. Rávilágított, hogy hol érdemes megragadni a testemet, hogy a legkevesebb erőfeszítéssel érem el azt, amit akarok.
Emlékszem, amikor a szüleim megtudták, mivel is töltöm a szabadidőmet. Senkin se láttam azóta ilyen arckifejezést. Büszkeség és rémület édes keveréke, amit sose fogok elfelejteni. Bár talán bánom egy kissé. Akkor megszűnt a békés életem. Apám, úgy döntött, innentől kezdve nyugodt szívvel magával vihet, nem szükséges aggódnia értem. Ebben természetesen igaza volt, viszont semmi kedvem nem volt vele tartani. Egyrészt azért, mert úgy éreztem, inkább mutogatni visz magával, mintsem azért, mert szeretne némi időt együtt tölteni. Ez történt tizenöt éves koromban. Az azóta eltelt a két évet a falu szenzációjaként éltem meg. Nem voltak túlontúl örömteli napok. Tizenhét évesen szemrebbenés nélkül hallgattam végig apám marasztaló szentbeszédét, majd ugyanígy anyám könnyes búcsúját. Már azelőtt idegenek voltak számomra, hogy elhagytam volna őket.

Második fejezet: Jó úton az éhhalál felé

Napokat töltöttem el a monolit mellett, várva a nagy semmire. Folyamatosan figyeltem a pletykákat, tudtam, hogy ez nem egyszerűen egy szimpla méretes kő, mint ahogy azt régebben képzeltem, de most, hogy idekerültem, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Körbejártam ötvenszer, megmásztam, végigtapogattam, de nem történt semmi. Továbbra is egy szikla állt csak előttem, és ez egyre jobban idegesített. Még fel is üvöltöttem, holott egyáltalán nem volt szokásom, főleg azért, mert a sivatagban az ember a könnyedén elkövetheti a azt a hibát, hogy a Napba néz üvöltése közben, ami nem könnyíti meg a dolgát. Én is beleestem ebbe a hibába, így aztán lángoló szemekkel fetrengtem a földön. Nem volt a napom legfényesebb pontja.
Elegem lett a Nap sugaraiból, és feldúlt állapotban úgy döntöttem, behúzódok a föld alá. Illetve a homok alá. Mindegy.
Már hozzászoktam ahhoz, hogy állandóan megtartsak egy idomítást, ezért nem esett nehezemre távol tartani magamtól a szabadon ömleni akaró homokot. Közvetlen a monolit fala mellett indultam meg lefelé, mivel így hátrafelé nem kellett koncentrálnom, és nem utolsó sorban némi kellemesen hűvös támaszt is nyújtott számomra. Bár kissé lassan haladtam, ez különösebben nem aggasztott, mivel, jelen pillanatban, időmilliomosnak mondhattam magam.
Fél órával és egy alaposan lehorzsolt hátsóval később megváltozott a monolit lejtése. Meglepetésemre nemhogy csökkent a meredeksége, hanem nőtt, sőt, már-már függőlegesbe csapott át. Az a benyomásom támadt, hogy ez a jelenség nem lehet természetes, ezért azonnal a kivizsgálásába fogtam. Lehúztam a megviselt bőrkesztyűmet, mert bármi is legyen az, a saját kezemmel akartam érezni. Lassan végighúztam tenyeremet a sziklafalon, de már félúton megálltam. Egyértelműen ember véste nyomot, tele volt velük az egész felület. Rögvest eltávolítottam a másik kesztyűmet is, és szinte rávetettem magam a sziklára. Mint egy eszelős, úgy simogattam végig, közben figyelve, hogy a legapróbb felület se maradjon érintetlenül. Amint lejjebb értem, még nagyobb lendülettel fogtam bele a homok arrébb kotrásába A felkapott homoktól nehezen kaptam levegőt, a szemem folyamatosan könnyezett, és a gerincem is kényelmesebb pozícióért kiáltozott, mikor megtaláltam azt, amit oly nagyon kerestem. Egyetlen apró véset. Remegve húztam tovább a kezemet. Újabb véset. Megcsináltam.

Sok időmbe telt, mire átmásoltam a teljes szöveget a füzetembe, mivel az egész számomra teljesen érthetetlen volt. Valami régi nyelv, nyelvjárás, esetleg egyfajta kód. Képtelenségnek bizonyult megfejteni, és sajnos nem ismertem senkit se, aki talán képes lett volna rá. Jobban mondva, nem ismertem senkit. Nem mintha bántott volna a gondolat.
Kivártam az estét, és ismételten betájoltam magam. Arra jutottam, hogy észak felé lenne ajánlatos haladnom, mivel az ételem, és legfőképp a vizem gyorsabban fogyott, mint arra számítottam. Északi irányba mindössze háromnapi járás után már civilizált földeket találhat az ember, már amennyiben nem téved el útközben. A sivatag még a tapasztalt vándort is képes becsapni. Öt napra toltam ki a várható időtartalmat, ami elsőre kissé soknak tűnhet, de én nem izgattam magam különösebben. Úgy hallottam abba az irányba már találhatóak bizonyos sivatagi kaktuszfajták, így se éhen, se szomjam nem fogok halni.
Az első nap viszonylag eseménytelenül telt. A második is. A harmadik szintúgy. Mindenfelé csak homok amerre a szem lát, és még azon is túl. A tikkasztó hőségtől bárki emberfia kidőlt volna, aki nem erről a környékről származik. Én még úgy-ahogy tartottam magamban a lelket, amennyire tőlem telhetett, de közel álltam az ájuláshoz. Minden este korrigálnom kellett az útvonalon, napközben pedig állandóan az a benyomásom támadt, hogy körbe és körbe vonszolom magam. Kulacsom szárazabb volt, mint a többhetes kenyér, melyet magammal hoztam, ajkaim pedig több cserepet tudhattak magukénak, mint bármely úri villa. Egyre inkább kezdtem múmiaként tekinteni magamra, már csak a változatosság kedvéért. Hátha elhiszem, hogy halott lévén nincsenek testi szükségleteim. Nem sikerült.
Késő délutánra járt, mikor változás állt be a tájba. Egy foltnak tűnt, olyan sivatagtól eltérő, kevésbé élettelen foltnak. Beletelt pár perce, mire eszembe jutott a szó, amit kerestem. Zöld. Zöld szín került a látóterembe. Megdörzsöltem szemeimet. A zöld folt még mindig ott volt előttem. Kifacsartam magamból a maradék erőt az utolsó cseppig, és amilyen sebesen tudtam, a zöld felé vetettem magam. Szinte vakon rohantam előre, és ezt utólag bántam is, mivel balga módra sikeresen feltűztem magam egy kaktuszra. Bár nem tudtam alaposan szemügyre venni magam, de biztos voltam benne, hogy szánalmas látványt nyújtottam. Sose rajongtam az akupunktúráért, ezután pedig kifejezetten utáltam. Könnyedén eltávolítottam a testemből a tüskéket, túlságosan össze voltam aszva ahhoz, hogy mélyre hatoljanak bennem. Ettől kissé megkönnyebbültem, megeresztettem egy sóhajt, és munkához láttam. Egy régi, eléggé megviselt, de még használható állapotban lévő kést akasztottam le az övemről. Az éle már rég kicsorbult, és a penge is elvesztette eredeti fényét, de a célnak pont megfelelt. Megszorítottam a nyelét, és olyan erővel vágtam bele az ezzel halálra ítélt kaktusz oldalába, mintha ezzel bosszúvágyamat akartam volna kiélni. Ez nem volt teljesen igaz, az éhség sokkalta jobban motivált. A penge egészében behatolt a lédús húsba, hát gyorsan kirántottam. Sűrű fehér nedv csordogált végig rajta lassan, ráérősen. Megnyaltam, és isteni íze volt. Napok óta az első íz, amit éreztem, hét nem vacakoltam sokat, nekiláttam felvagdalni az ezzel halálra ítélt kaktuszt. Eleinte igyekeztem szabályos formákat kiszelni a szerencsétlenből, aztán az idő múlásával ez egyre kevésbe érdekelt. Lehetett kisebb-nagyobb, kerekded vagy szögletes, vékony vagy vastag, végül mind ugyanott végezte.
Elégedetten ücsörögtem a mellett, ami a kaktuszból megmaradt. Egy a Nap által kiszárított tönk, aszott, tüskék héjak szanaszéjjel, és a nedvtől opálosan csillogó homok. Jól esett körbenézni a tájon. Csak merengeni, nézni a homok alkotta különböző érdekes formákat, ahogy nemtörődöm módra nyúlnak el egymáson, tudva, hogy másnapra úgyis átrendezi őket a vad szél. Szemlélni a kaktuszokat, ahogy meredeznek az ég felé, vízért sóvárogva a remegve szálló ciánkék felhőktől, és borostyán szénakazlaktól, míg alattuk a hullámzó homoktenger repedésien át feltör a lazán lengedező szoprán ponyvasepregető zabiharaszt. Nem, ez nem jó, a sepregetőknek keletvándorlati széllel kéne jönniük, nem! Ez se jó! Össze kell szednem magam! Mi volt abban a kaktuszban?!?

Harmadik fejezet: Álomutazás kissé zötyögősen

Még számomra is ismeretlen és rejtelmekkel teli módon átléptem a hasadó, valamint dagadó kenyértészta hadát a merkúriusi színvak vibráció segítségével, és a nagy fehér zsebkendő eljövetelekor már által estem az esten. A tér még mindig vibrál mintegy mellékhátasaként az ellenkező irányba összetartó magányban félszegen kóricáló lépteimnek, míg én, torziós inga mivoltomra kitekintve, és amaz reám sárga szaggal visszatekintve, haladok az elkerülhetetlen rücskös üvegfal felé félálomban nem hiányollakatos aposztrófikus recéket. Éjszaké és naphal váltva egymást múl el szalagom, mivel haladom, utam vonalán, tovább. Alra tekintek melyre helyre fordítanom kerek fejem, láthattam hullámzó virágon végigcsörgő mézdelejes könnycsepp halad felfelé nyugatnak le a zöldségtől világuló sekély kanyonba, és mert szándékos párnás lekváros pont. Egynemű utazásaim folytak három éjjel és hat nappal aztán, mivel lemaradtam s így kihaltam, egyenesbe vágtam a gerincem a hátsó fertályammal egyetemben, egyetemesen egyenes vonalat vonva, megindultam a sivatagban, tolvarjak hadát hárítva rugók lyuggatta esernyőmmel, csontkovás virágaimmal, melyek nagyszerű derűs szolgálhatot tettek le az asztalra elém, ki begybefagyva ültömben alkudtam ki rájuk a havi nyelvadót, mely állt beszédbeli, és ült becsületbeli ügyekben hajkurászva az igazság szerfelett letargikus hangulatú monoton nyomát festve a vérszegény falra. Nyargaló ingovány örömök s kéjvágy, mint szaladtak velem végig narancsbőrmezőkön émelynek folyvást zúgó pataknak maradandi hadlábbal nyomultán a várigós pillant kósza denevérként szállva alább ikra borja. Pilátnek fohasztva ormótlan tengernagy kerek erednek izzó reccsenés lába lobban nekem ment felém harmadnap……puff….
Változott a táj. A furcsa álmok fénye még ott kavargott a szemem szélén, de már tisztulni látszott. A talaj haladt alattam, a lábaim rongyként vonszolódtak tova. Mintha egy lánc csörrenését hallottam volna, súlyos, régi fémét. Lassan emeltem föl a fejemet, nyakamban éles fájdalom ütött tanyát. Nem tűnődtem el rajta, inkább megpróbáltam kivenni, mi is lehet előttem. Valami állat, négylábú, szőrös fajta. Tovább nem juthattam az elemzéssel, mert más felfedezést voltam kénytelen tenni. Újfent megismerkedhettem a nyaki fájdalom okozójával.
Egy tompa ütés, és ismételten az álomvilágban találtam magam, bár most kicsit más volt, mint azelőtt. Furcsa ezt így kimondani, de racionálisabbnak tűnt. A sivatag továbbra is hullámzott, az ég még mindig a szivárvány legkülönbözőbb árnyalatait öltötte fel, de legalább állandónak tűnt ez az egész. Egyedül voltam, egyetlen pillanatig. A teret hamar betöltötték az emberek, állatok, és hibridjeik. A lények halmokba tornyosultak, a halmok épületekké formálódtak, és így egy városban találtam magam, mielőtt felfoghattam volna, mi is történik a szemem előtt. Hirtelen én is megváltoztam, sovány voltam, rettenetesen, és olthatatlan szomjam támadt. A kezeim mint egy öregemberé, és hasonlóan is éreztem magam. Remegő tagokkal vánszorogtam végig a szó szerint macskaköves utcákon arra a helyre, amit a város közterének gondoltam. A szürke házfalak tekintete szinte lesújtó volt, és ez nem sokat javított a hangulatomon, letört voltam, motiválatlan és egyes egyedül. Két tűző nap alatt ejtettem meg a bevonulásomat a térre, melynek közepén, számomra áldásos módon, egy absztrakt kút állt. Absztrakt abban az értelemben, hogy alapját a legkülönfélébb állati lábak alkották, tetején pedig az általam látott legocsmányabb hal kilyuggatott testéből csorgott a zöld színű víz. Nem az algától, vagy más egyéb szennyeződéstől, hanem természetétől fogva zöld víz. Teljesen úgy viselkedett, ahogy azt neki kellett volna, nem volt semmilyen baljós jel. Lévén egyedül voltam jelen, nem fogtam vissza magamat, egyenest beleugrottam a vízbe. A hűs folyadék lágyan ölelt körül, én pedig egyre mélyebbre és mélyebbre merültem alá. Rácsodálkoztam, mégis hogy lehet ilyen mély egy kút, aztán végül ráhagytam. Az álmok logikája megkérdőjelezendő, de legalább kényelmes. Azt, hogy nem is tudok úszni, már el is felejtettem.
Jó negyedórányi merülés után felbukkantam. Vagy le, lényegtelen. Fejjel lefelé kászálódtam ki egy szuroktócsából, aztán megfordult a világ, és máris fejjel fölfelé voltam, egy újabb bizarr helyen. Az afféle őserdőre emlékeztetett, már ha lettek volna emlékeim ilyesmiről. Ezeknek híján csak egy-két elcsípett történetbe kapaszkodhattam, meg abba a feltevésbe, miszerint a fák, hiába is legyenek zöldek, világítani azért nem szoktak. Láthatóan erről senki nem szólt ezeknek a fáknak, sem arról, hogy nem kéne ilyen fűszerűre nőniük. Bár jobban belegondolva, ennek volt valami értelme, mivel füvet már volt szerencsém szemügyre venni. Sőt, ahogy közel mentem egyhez, és végigsimítottam a kezemmel, teljesen biztos voltam benne, hogy fű. Átlagos fű. Mindössze az én méretem volt átlagon aluli. Ettől veszélyeztetve éreztem magam. A táj rögvest érzékelte, hogy másképp gondolkodom róla, ezért ismét átszabta magát. Már nem állt fenn a fák illúziója, valósnak láttam a környezetemet. Emberméretű rögök a földön, mely hatalmas kanyonként terült el előttem. A gyökerek áthatolhatatlan akadályt jelentettek, és a magas falakat se bírtam megmászni. Egyre lejjebb és lejjebb sodródtam, míg egy ismerős dolog került a szemem elé.
- Kenyér… - bukott ki belőlem. Pontosabban morzsa, tíz személyre, egy hétig. Kiadós lakomának tűnt. Egy pár pillanatig elemeztem a helyzetet. Én, az összement ember egy rettentő morzsa ellen. Fer küzdelemnek tűnt. Összecsaptam a tenyereimet és dörzsölgetni kezdtem őket., előidézve a jellegzetes hangot. Félvigyorral és félig kilógó nyelvvel vetettem rá magam az áldozatomra, akinek így menekülni se volt ideje. Pár pillanat múlva már elégedetten trónoltam rajta, és belekezdtem a falatozásba. Isteni volt. Mintha egy frissen sült cipóról szakították volna, kellemesen meleg és ropogós, ráadásul illatozó. Ásásba fogtam, és kényelmesen elhelyezkedtem odabent. Semmi zavaró tényező, védett hely, és persze az éhezés se jelentett problémát. Megeresztettem egy elégedett sóhajt, majd elaludtam.
Körülöttem vörösség, meleg, erős piros szín. Kinyitottam a szemem, majd gyorsan becsuktam. A kora délutáni Nap nem kegyelmezett, csak erősítette a fejfájásomat, amit a folyamatos rázkódás okozott. Apropó zárkózás. Ezúttal ravaszabb módon, előbb oldalra fordítottam a fejemet és csak azután néztem körbe. A taktikám eredménye újfent meglepett, teveszőrrel találtam szembe magamat. Sűrű, drótszőrű fajta, kefét vagy fésűt nagyritkán láthatott. A gazdája igénytelen, szinte kizárt, hogy gazdag lenne, de a szegény ember is jobban megbecsüli az állatát. Hozzá nem értő is lehetne, de akkor nem jött volna a sivatag közepére, pláne nem a száraz évszakban. Amilyen a szerencsém, talán pont egy rablóbandába futottam bele, de már nem volt több időm szemlélődni. Egy gyors ütés a tarkómra, és ismét üdvözölhettem az oly csodás álomvilágot.
A helyszín nem változott, csak éppen most mozgást végzett, zötyögve haladt tova velem egyetemben. Meglepetten megráztam a fejemet, bár ez nem sokat segített az ügyön, így másodlagos megoldásként felmásztam a morzsa szélére, ahol megdöbbentő látványban volt részen. Egy hangya lábai kandikáltak ki a morzsa alól, ami már csak azért is sokként ért, mert eddigi életemben még nem találkoztam hangyával. Későbbi kalandjaim során rájöttem, hogy az ekkor látott kép cseppet sem tükrözte a valóságot, bár akkori énem számára teljesen logikusnak tűnt a négylábú fekete lény. Jelenléte nyugtatóan hatott rám, de nem úgy a morzsára, ami meglehetősen reszketett, bár ezt okozhatta az út göröngyösségének mivolta is. Az utam, jobban mondva utunk többnyire fűszálak rengetegében vezetett, ami időnként felváltott egy-egy szárazabb földrész, vagy éppen kiömlött borospalack okozta ragacsos, vörös folyam. A morzsa részint magába szívta az imént említett nedűt, nem kevés örömet okozva ezzel nekem. Erősen intoxikált állapotban érkeztünk meg a boly, mint létesítmény bejáratához, amely mind látványra, mind felépítésre elképesztőnek volt mondható. Az egész egy nyálkától kemény falú, jó pár centi hosszú vájattal kezdődött, amit elágazások sokasága követett. Ahogy egy lejjebb és lejjebb haladtunk, úgy lett egyre kevesebb a fal, és egyre több a rés. A helyszín annak a póknak a hálójára emlékeztetett, ami a régi padláson rendezte be borzas lakását. Nagy, nyílt tér alakult így ki, ahol minden hangya kényelmesen körém tudott gyűlni. Őszintén reméltem, hogy a morzsa vonzotta oda őket. A közeledő tömegben ismerősöket véltem felfedezni. Piaci árusokat, vándorokat, a részeg kocsmárost… mindűket hangya formában. De voltak itt egyéb, számomra ismeretlen alakok is, ahogy sorba jelentek meg az újabb jövevények. A tömeg kezdett sorba rendeződni. A tér végéből rejtélyes módon besütött a nap, és a hangyák a sugár mentén két csoportra váltak szét. A köztük létrejött sávon felbukkant egy misztikus példány, vízgömbön lovagolva. Mögötte lángok csapkodtak, előtte pedig a földről eltűnt minden egyenetlenség. Ő volt az avatár, a hangyák avatárja. Ettől megdermedtem, kikerekedett szemekkel bámultam magam elé. A hangyavatár késlekedés nélkül a magasba vetette magát, és felén siklott. Kecsesen suhant át a levegőn, vészjósló sebességgel felém száguldva. A becsapódás elkerülhetetlen volt, szinte éreztem, ahogy csáprágói átfogják a nyakamat. Aztán felébredtem.

Negyedik fejezet: Fogságban

A levegő párás volt és hideg, sőt, erősen dohos. Megpróbáltam körülnézni, de nem mentem vele sokra, ahhoz túlságosan sötét volt, így lassan tapogatózni kezdtem. Fájt minden mozdulat, amiből arra következtettem, hogy jobbára beráncigáltak, vagy behajítottak erre a helyre, ami gyanúm szerint egy cella volt. A hideg kövezet, és a lánc, amit kitapintottam ezt az érzésemet erősítette meg. Követtem a lánc vonalát, de az üresen végződött, és ragacsosan. Az előző lakó emlékét őrizte magán. A feleszmélés késve érkezett, de hatásosan. Hamar a fal mellett találtam magam azzal a kétségbeesett óhajjal, hogy mélyen bele szeretnék simulni. Egész testemben remegtem, és éreztem, ahogy a vér kiszáll a tagjaimból, a szemem rángatózik, és összeszorul a torkom. Hiába próbáltam elűzni a gondolatot, már semmi sem segíthetett. Gombóc képződött a torkomban, és éreztem, ahogy biztosan halad előre, kimarva az utat. Összesűrítettem a nyálamat, és nyeltem egyet. Nem használt. Abban a pillanatban kidobtam a taccsot sötét kalitkám kövére.
Kiszáradt hullaként rogytam le a kövezet egy távolabbi részére. Undorral és idegesen rángattam a fejemet. A kezeim folyamatosan remegtek, és akárhogy próbáltam, nem tudtam elmulasztani. A legapróbb neszre is hatalmasat ugrottam, minden zaj hallhatóvá vált. Ekkor lépések zaja ütötte meg a fülemet, egy nehéz, kemény talpú csizmához tartozhattak. Az mindenesetre biztos, hogy közeledtek, még ha lassan is. Egy tompább rövidebb lépés, aztán ajtónyikorgás. Fénysáv hasított át a börtön sötétjén, amire riadt madárként húzódtam hátra, neki a mohás, nedves falnak. Fémes kattanást hallottam, egy kulcs fordulását zárjában. Egyre jobban fel tudtam térképezni a helyzetem, nem elég, hogy itt van a cellám ajtaja, még a pincehelyiséget is kulcsra zárják. Fülelni kezdtem. Az ajtó rögzítései megnyikordultak, aztán súrlódó zajt lehetett hallani, majd még egyet és még egyet. Harmadszorra fény lobbant fel, egy fáklya fénye. Most már jobban lehetőségem nyílt némi szemlélődésre. A cellám meglehetősen nyomorúságosnak volt mondható, mint ahogy azt eddig is sejtettem. Ágy gyanánt pár kósza szalmaszál összekaparva a sarokba, a díszítést pedig vasláncok és kósza mohafoltok a falon szolgáltatták. A mennyezet ragyogott a felgyűlt vízcseppektől, amik aztán lágy nyári eső módjára hullottak le a kövezetre. A falakon is gyűrűdzött néhány, de ezek ritkán értek el a földig, inkább eltűntek a repedésekben, vagy a mohák foglyaként végezték. Elmosolyodtam ezen a gondolaton, némileg helyzetbevágónak találtam, de aztán visszazuhantam a valóságba.
A lépések zaja közeledett, és mikor oldalra fordítottam a fejemet, egy fáklya éles fénye égette bele magát egy időre a látóterembe. Pislogtam párat, majd föltekintettem. Egy mogorva és ápolatlan alak magasodott fölém. Ez nem volt nehéz feladat, tekintve, hogy a földön feküdtem. Széles vigyor terpeszkedett az arcára, amikor meglátott.
- Nos, hogy tetszik a lakosztály? Igazán pofás, nem igaz? – kérdezte olyan maró gúnnyal és lekicsinylő stílusban, amiről hamar észrevettem, hogy már régóta gyakorolhatja, ámbár jogos volt a viselkedése. Nyilvánvalóan a kiszabadulásom esélye nulla, a kiszolgáltatottságom mértéke pedig teljes.
- Kár tagadnod, nagyon is jól látom, hogy félsz, de ne aggódj, van számodra egy ajánlatunk.
Ajánlat, vagyis csapda, úgysem fog kiengedni innen. Többes számot használ, szóval nincs egyedül. Gondolhattam volna, túl ostoba ahhoz, hogy egyedül meglegyen. A társai azok, akiktől majd igazán kell tartanom, aki előttem áll, az pusztán egy szócső. Egy ronda, mocskos szócső, aki tovább folytatta begyakorolt beszédét.
- Igazán hálás lehetnél, hiszen mi mentettünk ki a sivatagból. Ó igen, és ezeket is kimentettük! – kiáltott fel, és mélyen a zsebébe nyúlt, ahonnan bőrkötéses könyv került elő. A naplóm. A folytatást már sejtettem.
- Mivel voltál olyan kedves, hogy mindent lejegyezz nekünk, nagyon szeretnénk, ha megfejtenéd ezt itt. – mutatott a Monolitról másolt szövegre.
- Ha ezt megteszed, akkor szabadon távozhatsz. Ha nem, akkor nem állunk jót magunkért. Holnap reggelig gondolkodhatsz. Addig is, szép álmokat kívánok. – fejezte be beszédét, és távozott.
Nem moccantam, figyeltem a neszeket, számoltam a lépéseket. Vártam a koppanások közti szünet hosszának megváltozását. Tizenegy lépés a lépcsőig, huszonhat rajta. Másfél emelet mély a pince. Odafönn a fémajtó megnyikordult, majd becsapódott, elmúlt a lehallgatás veszélye, így szökési terv fabrikálásába fogtam. Az elrablóim ahhoz kötötték az életemet, hogy megfejtem e nekik az írást, avagy sem. Szerencsémre ők nem voltak tisztában azzal, hogy képtelen vagyok a feladat elvégzésére, a kérdés már csak az volt, hogy vajon meddig tudom őket meggyőzni az ellenkezőjéről. Akárhogy is néztem, kénytelen voltam mindent a másnapra föltenni, bármily kockázatos vállalkozás is volt az alábbi. Vagy talán mégsem? Megpróbálkoztam egy alternatív ötlettel.

A másnap reggel hamar beköszöntött, de addigra már készen álltam. Az ajtó nyílt, és ezúttal nem egy, hanem három pár láb érkezett le rajta. A szememre ülő feketeség vörösbe váltott, ahogy a fáklya fénye megvilágította a szemhártyát. Szinte hallani tudtam az aggodalmukat. Az ember, aki valami értékessel ajándékozhatná meg őket, kábán fekszik a földön, alatta vérfolt, előtte hegyes kődarab. Őszintén reménykedtem benne, hogy nem értenek a sebek ellátásához, és kellően kétségbeesettek lesznek. Lökdösődések zaja hallatszott, és némi káromkodás, majd eztán, nem váratlanul, fordult a kulcs a zárban. A vas tolóajtó recsegve-ropogva adta meg magát az ellenállásnak, útja végén hatalmasat koppant a helység kőfalán. Az emberek becsődültek, elöl az, akin a leginkább eluralkodott a pánik, sejtésem szerint ő a vezér. Egy pofon csattant, nyilván annak az arcán, aki előző nap köszöntött. Biztos őrködnie kellett volna az éjszaka, de ő mással múlatta az időt. Ezért hálával tartozom neki.

Az éj folyamán volt időm mindent alaposan előkészíteni. A fal, bár eredetileg sima, megragadhatatlan felület volt, mára rendesen meggyengült a rajta terpeszkedő moháknak hála. Elégséges volt letépnem párat belőlük, hogy belekezdhessek a bontásba. Egy folt moha, pár tucat szem sziklapor. A föld pora, hasonlóan a homokhoz. Az idomításom rendben működött rajta, így belefogtam a munkába. Igyekeztem olyan csendesen végezni a dolgomat, amennyire az lehetséges, a lehető legkevesebb zaj keltve, még ha ez felesleges óvatosság is volt. Az apró szemeket örvény mintában forgatva daráló mozdulatokat végeztem a kikezdett falon, újabb és újabb szemcsékkel gyarapítva a gyűjteményem. Pár röpke óra múltán már több mint egy ökölnyi adag állt rendelkezésemre. A neheze viszont csak most jött. Úgy kellett végeznem az idomítást, hogy nem láthattam, hol is végzem azt. A sejtéseimre kellett alapoznom. Szükségem volt egy rejtekhelyre, egy titkos lyukra a falban, amiben a nélkül tárolhattam a homokot, hogy az feltűnést keltene. Először egy vékony és hegyes alakzatot alakítottam ki, és ezt forgatva egy szűk alagutat, hogy aztán egy üreget hozhassak létre a végében. Nagyon óvatosan hajtottam végre a műveletet. Kevéske kőport sűrítettem egy apró gömb formájába, majd ezt a járat végében forgatni és tágítani kezdtem, miközben folyamatosan adagoltam az újabb szemeket. Hosszadalmas munka volt, de eredményes, a végére egy rejtett tárolót kaptam, amelyhez egy homokidomáron kívül más férhetett hozzá, és tekintve hogy csak én tudtam róla, rajtam kívül senki sem férhetett hozzá. Utolsónak következett egy fegyver készítése, egy hegyes szikladarabé. Ez elég hamar elkészült, így a homokot elrejtettem, és vettem egy mély lélegzetet. Nem volt ínyemre az, amire éppen készültem. Persze, tisztában voltam, hogy mit is fogok tenni, ismertem a következményeket, de mégis, van az emberben valami, ami folyamatos aggodalommal tölti el, ha bármi szokatlant próbálna. Igyekeztem nyugtatni magamat amennyire ez csak lehetséges volt, és a megfelelő pillanatban beledöftem a sziklát az oldalamba.
Új élmény volt ez számomra, olyasfajta, amit soha másnak nem kívánnék. Éles volt, szúró, és úgy tűnt, hogy sosem fog alábbhagyni. A nyelvembe haraptam, nem használt. Éreztem, ahogy a adrenalin a fejembe özönlik, és hallani véltem a szívem lüktetését. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne rántsam ki a sziklát, bármennyire is üvöltött bennem ez a gondolat. A könyvek tisztán és érthetően leírják, hogy mi kell tenned, bár azt elfelejtik említeni, milyen nehéz feladat is az alábbi. Tudtam, hogy ha gyorsan szeretnék túl lenni rajta, akkor pontatlan munkát fogok végezni. Kizártnak tartottam, hogy képes legyek végrehajtani egyetlen vonással egy megfelelő vágást, így hát a lassabb, fájdalmasabb, de biztosabb megoldást választottam. Apránként haladtam végig a húson, az ájulással küzdve. Láttam, hogy szakadozik fel a bőröm az egyes vágásoktól, de legyűrtem a látványt. Bár kívülről csendben tűrtem a fájdalmat, belül ordítottam tőle. Átsuhant rajtam, hogy talán egyszerűbb lett volna a halál, de volt egy szikra, ami mást mondott, ami ragaszkodott az élethez. Ez a szikra volt az, ami azt mondta, hogy látványos, de ne halálos vágást ejtsek, ez a szikra mondta, hogy feküdjek az előző lakó vérfoltjára, és ez a szikra segít majd kijutnom, ha ez lehetséges.

Felszerelés(ek)/Fegyver(ek)

Nihil a hátába varrt tokban egy vadászkést tart szükség esetére, ez a nyaka alatt helyezkedik el, könnyen elérhető, de nehezen észrevehető helyen. A lábán lévő kötés mélyén egy hosszú, de vékony pengéjű kés rejtőzik, valamint bal kabátujjában is tartogat meglepetést, egy köpőcsövet a hozzá tartozó tűkkel. A kabátot összefogó kötélen lóg Nihil kulacsa, valamint külön szütyőkben pénz, némi aszalt gyümölcs, száraz kenyér, egy tölcsér, kénpor, és egy iránytű. A kabát belső zsebében egy térkép lapul némi üres pergamen, tinta, és egy nádszál társaságában.