Pióca

Kedves játékosok, ezúton adok hírt, néhány változásról!

Először is bevezetésre kerül a pénz, ami a yuan lesz. Mindenki kap majd kezdő tőkét, ami a Karakterinfórmációnál meg fog jelenni, ezt pedig a későbbiekben lehet gyarapítani is. Ez minden esetben eszközök megvételére fordítható, technikát továbbra is csak mesterponttal lehet kiváltani, továbbá az összeg nem IC, tehát nem függ a karakter játékbéli anyagi helyzetétől.

Ezenfelül ezután plusz …

Tárgy: Pióca Csüt. Feb. 14, 2013 5:09 am

Típus: magánküldetés
Mesélő: Suo-xu
Engedély: Korrától
Résztvevők:

Suo-xu
Yukino

Tanításod részévé vált a meditáció és az ösvénymunka elsajátítása. Minden nap foglalkoznod kell vele, hiszen ezen múlik, mennyire vagy képes megtartani tehetséged. Szellemi vezetőd azonban azt tanácsolja, ezúttal ösvénymunkával foglalkozz. Van valami furcsa a hangjában, ami határozottan eltér a megszokottól, valami nyugtalanító, ám hiába kérdezed, nem foglalkozik vele. Csupán annyit mond, hogy ideje elkezdened. Engedd el magad. Majd ő megmutatja, merre kell menned.
Ösvénymunkával ritkábban foglalkozol. Tulajdonképpen irányított meditáció, melynek során valamilyen kérdésre mindenképpen választ kapsz. Van-e bármilyen kérdésed az élettel, vagy éppen a szellemvilággal kapcsolatban? Meglehet, éppen szellemi vezetőd furcsa viselkedése, ami aggaszt, azonban lévén ő ajánlotta az ösvénymunkát, biztosra veheted, nem őróla van most szó. Egyszerűen így kell tenned valamiért. Miért is tiltakoznál egy efféle kérés ellenében?
Lótuszülésbe helyezkedsz, s négyütemű légzésbe kezdesz. Hagyod, hogy ellazuljon tested, s némi idő után már valóban sikerül teljesen felengedned. Elképzeled, amint egy lefelé vezető lépcsőn sétálsz, éppen tíz fokot, a végén pedig egy míves ajtó fogad téged. Kezed a kilincsre teszed, valóban érzed annak tapintását. Mintha egészen valódi lenne. Kinyitod az ajtót, és átlépsz rajta, hogy megkeresd a kérdésekre a választ – már ha vannak kérdéseid.
Egy számodra ismeretlen városban jársz. Nem tudod betájolni, egészen pontosan merre lehet, amiben viszont biztos vagy, hogy valami itt egészen különleges. Furcsa, aranylóan, vagy éppen kékesen, vagy egész más színben csillogó fonalakat látsz az utcán sétálgató embereken. melyek valamelyik testrészükből indulnak kifele, hogy valaki mással kapcsolódjanak össze. Mintha ez a fonál vízből lenne, ám mégis stabil marad. Látsz ilyet rózsaszínben egymás mellett sétáló párok között, vagy éppen sötétbarnán, melynek a vége egészen messzire nyúlik el. Még sosem tapasztaltál ilyet. Nem teljesen érted, mi ez az egész.
Ahogyan sétálgatsz az emberek között, furcsa módon úgy veszed észre, mintha nem vennének tudomást rólad, s mi több – egyenesen átsétálnak rajtad. Megpróbálhatod megszólítani őket, de nem vesznek észre. Füleik süketek, hangodra nem találnak.

Hosszas ideje próbálok bejutni ide, azonban kétségtelen, egy ilyen feladatot még nekem sem könnyű megoldanom. De szükségem van erre, a nagyobb jóért, hogy később garantáltan élvezhessem a feladatból adódó hasznot. Nincs nagyobb haszon a tudásnál, és a tapasztalásnál. Ahhoz pedig, hogy mindent megtapasztalj, túl kell lépnem a látható világon, és ki kell teljesítenem érzékelésem a túlvilágra.
Ezúttal nem a szellemvilágot keresem fel. Egy egészen új helyre megyek, új kapukat nyitok védőszellemem segítségével, melyre nélküle természetesen nem lennék képes. Egészen életszerűnek, igazán valódinak tűnik az erdő, melyen keresztül kell haladnom, még a fák leveleinek mintázata is valóban olyan, mint egy igazinak. Hiszen ez egy olyan valóság, ami hűen tükrözi az eredetit. Én éppen csak egészen más szemmel fogom látni a világot.
Kicsit megszaporázom a lépteim, hiszen már napnyugta van, és nem akarok bent maradni az erdőben. Az éjszaka nem kedvez számomra, ha itt kell ragadnom. A szűk ösvényen át pedig egy kisvároshoz keveredek, aminek kivilágított utcácskáin még mindig megannyi ember sétál fel-alá. A legtöbben csupán most térnek haza hosszas, munkától verejtékes napjukból, vagy cupán egy közeli szakébárt keresnek fel, hogy barátaikkal töltsék el idejüket. Egyszerű, közönséges emberek, akik élik mindennapi életüket. Mégis több annál. Legalábbis így, hogy látom a kapcsolatokat, és mindent, ami a mi világunkon túli, sokkal többnek tűnik az egész. Akár meg is foghatnám a fonalakat, akár el is szakíthatnám. De én nem ezért vagyok itt.
Nem tudom még, hol van az a lány, akin segítenem kell, azonban egyelőre ráérősen várakozom egy szobornak dőlve arra a személyre, akit közvetett módon elhívtam ide. Valószínűleg nem tud arról, hogy én magam küldtem neki segélykiáltást, de a kismadarak azt suttogták, megvan benne az, amit keresek. Értékes szövetséges lehet, csupán még tanulnia kell. Én pedig azért vagyok, hogy megtanítsam neki azt, amit nem tud.
Hosszas óráknak tűnő ideig várakozom. Nem igazán foglalkozom az idővel, hiszen az csupán egy illúzió, ahogyan mi magunk is azok vagyunk. Időnként körbe-körbesétálok a városon, hogy felmérjem, milyen helyen is vagyok pontosan, és mi az, amire képes vagyok. Észreveszem, hogy képes vagyok egyszerűen átsétálni az embereken, s persze azt, hogy hiába szólok hozzájuk, egyáltalán nem válaszolnak. Nem lepődöm meg azokon az amorf torzulásokon sem, amiket ebből a látásmódból megfigyelhetek. Ha valamelyik ember akár testileg, akár lelkileg nem egészséges, maga az asztrálja az, ami valamilyen módon sérült. Ez persze akkor is így van, amikor nem látom ennyire nyilvánvalóan. Pusztán csak többet látok, ennyi a különbség.
Megpillantom végre azt, akire vártam. Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem, de legalább kellőképpen felkészültem mindenre. Kis idővel kiszúrhatja, hogy a tömegből én vagyok az egyetlen, aki ránéz, és nem át rajta, hanem valóban egyenesen rá. Arcom talán nem fejez ki túl sok érzelmet. Némi szomort, keserűséget láthat talán rajta.
- Örülök neki, hogy megkaptad az üzenetem. – szólok hozzá, ha megszólít. – Bocsáss meg, hogy ilyen módon kellett elhoznom téged ide, de ez az egyetlen mód, hogy érintkezni tudjunk. Vagyis, tulajdonképpen, a segítségedet szeretném kérni. – egyenesedem ki, s továbbra is íriszeit figyelem. Egy kislány… ez igazán meglepő. Valaki idősebbre számítottam, valakire, aki tapasztaltabbnak tűnik. No persze, nem minden a látszat. Akit az Ősök nevelnek fel, hogy Őssé váljon, odakerülése pillanatától felnőttnek tekintik. Hét évesen már én is felnőtt voltam. Pusztán a bölcsességem és a tapasztalatom az, ami megváltozott.
- Suǒ-xū vagyok, a Tűz országának szülötte, az Ősök templomának hajdani papnője. – mutatkozom be egy meghajlás kíséretében. Mi egyenrangú felek vagyunk, ezt pedig a lánynak is tudnia kell.
- Védőszellemem útján kerestelek meg, mert szükségem volt valakire, aki képes segíteni. Nem rajtam, hanem őrajtuk. Ha nem teszünk meg mindent, akkor mindannyian meghalnak a következő naplementekor. – nézek körbe a városban, miután felegyenesedtem. Már alig néhány ember császkál az utcán, három lerészegedett barát kíséri csak haza egymást a tartalmas ivós estéjük után. A fonalakról talán Yukino kitalálja, hogy mit is jelentenek, a valódi veszélyt azonban nem azok jelentik. Van itt valami, amivel csak mi, Ősök tudunk megbirkózni. Csak nekünk adatott meg az erő, hogy képesek lehessünk megakadályozni a mészárlást, és valódi békét hirdessünk.

Tárgy: Re: Pióca Vas. Feb. 17, 2013 9:18 am

Ősnek lenni egyik elég tág fogalom, ami sok titkot rejt magában. Ezeknek a titkoknak a nagy részét még néha maga az ős sem tudja, és a kisebb részét is csak sejtheti, vagy egy rövid idő után tanulgathatja. A szerzetesek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a fiatalabb társaikat mindenre felkészítsék ami a szellemvilággal, és a még alig kiteljesedett képességeikkel kapcsolatos. Persze azt maguk a szerzetesek is tudják, hogy mindenre ők sem képesek felkészíteni az ifjonc ősöket, és a legtöbb titokra maguktól kell rájönniük, vagy ha szerencséjük van, akkor a szellemi útvezetőjük segítségével jönnek majd később rá. Meditáció, higgadtság, türelem, kontaktus, a testben áramló chi energia irányítása..ezek mind olyan tanok, amiket csak felületesen érintették a szerzetesek, és az igazi, fontos dolgokra csak később jöttek rá az ősök, maguktól. Ezért is fontos például a mindennapi meditáció, és a több órás gyakorlás, ami mind előrébb hozza a jelenlegi képességei fejlődését. Yukino is felveszi a lótuszülést, majd a lélegzetvételt és a koncentrálást is úgy szabályozza, ahogy azt régebben tanították neki. Érezni kezdi, hogy egy sötét űr veszi körül, és mintha folyamatosan egyre mélyebbre süllyedne a teste. Végül egy légüres térbe kerül, ahol már kinyithatta lelki szemeit, és egy éjsötét világ tárul eléje. Az űr közepén azonban ott ült Narejji, és szavak nélkül kezdett a lánnyal kommunikálni, de valami olyan különleges módon, hogy a védence nem hallott semmiféle beszédhangot, de mégis értette mit kell megtennie, és mit nem. Életében először arra kérte segítőszellem, hogy végezzen ösvénymunkát, hiszen már eljött annak is az ideje, hogy képességei mértékét egy magasabb szintre emelje. A régi tekercsekből, amiket még a templomban olvasott, megtudta, hogy ez egyfajta irányított meditáció, amit általában akkor használnak az ősök, ha egy rég a szívükben tátongó kérdésre keresik a választ, s talán az ösvény végén..az út legvégén megtalálhatják azt. Yukino miután már tökéletes transzállapotba lazult el, egy lépcső tetején találta magát, ahol lassan elkezdte lefelé venni a lépcsőfokokat. Nem volt hosszú a lépcső, csupán tíz fokot kellett lelépnie, és máris előtte termett egy ajtó, aminek a másik oldalán még csak gondolni sem tudja, hogy mi lehet. Egy újabb mély levegőt vesz, majd a kilincsre teszi a kezét, ám nem nyomja le egyszerre, hiszen egy furcsa érzés jelent meg az ujjain. Mintha érezte volna a kilincset, és azt is, ahogyan lassan lenyomja, hogy kinyithassa az ajtót. Nem gondolta volna, hogy egy ösvénymunka ilyen valóságos is lehet, bár még mindig kérdéses, hogy mi a valóság ebben, és mi az álom. Kérdései még nincsenek, leginkább az, hogy még vajon mennyi rejtett képesség várhat rá ebben az életben, és mikor fogja végre kiismerni őket. Végül kinyitja az ajtót, és azon vakító fényesség szűrődik át, de nem sokáig, csupán addig, míg megszokja a szeme az idegen teret. Egy város tárult elé, de nem olyan város, mint amit ismerne. Viszonylag sok helyen járt már a vándorlásai során, de egyik eddig látott város képéhez sem tudta ezt a látványt illeszteni. Az eget kezdte szemlélni, majd a talajt, végül a házakat, de akárhogyan is próbálta, nem tudta betájolni, hogy pontosan hova is hozhatta az ajtó. Az érzékei viszont teljes feszültséggel jelezték, hogy ez a hely nem átlagos, sőt..különleges, misztikus, és rejtélyes. A város utcáin temérdek ember sétál fel, és alá, ám mégsem minden úgy alakul, ahogy az a megszokott. A legtöbb, sőt..szinte minden emberből egy vízfonalszerű anyag kapcsolódik ki, ám legtöbbjük változatos színű. Szerelmespárok között rózsaszínes, sok ember között kékes, és néhol hosszú barna fonalakat is lát, de azoknak a másik végét nem találja, hiszen a messzeségbe nyúlnak. Megpróbál elvegyülni, de viszonylag gyorsan észreveszi, hogy felesleges, hiszen ő mintha itt se lenne..senki sem veszi észre. Ez az egész hasonlít a szellemvárosra, ahol járt, de érzi, hogy ez teljesen más. Megpróbálja megérinteni az éppen mellette álló kicsi lánykát, ám rajta is egyszerűen átnyúl, mintha csak az egész teste egy illúzió lenne. Minden ember csak átnéz rajta, vagy feléje se néz, persze ez nem zavarja, talán még inkább nyugodtabbá is teszi, hogy így gondok nélkül sétálhat tovább. De merre is van a tovább? Szemével a távolabbi embereket kezdte böngészni, de mindegyik mással törődött, talán csak egy nála viszonylag idősebb fiatal nő nem, de szinte biztos volt benne, hogy ő is áttekint rajta. Lassan meg is fordul, és keresni kezdi azt a dolgot, amit az a személy annyira néz, de a háta mögött csak egy hófehér házfal van, semmi más. Talán mégis csak őt nézi? Lehetséges, és ha ez így van akkor a legjobb mégiscsak az lesz, ha megszólítja. Gyors léptekkel tehát megindul felé, és miután már csak pár méter távolság van köztük, megszólal.
- Te nem lakos vagy igaz? Te látsz engem.. - mondja komoly arccal, hiszen nincs oka se mosolyogni, se mérgesnek lenni, se szomorúnak. Na meg persze az idegen nő arca is inkább aggodalommal van teli, mint boldogsággal, és ez egy kicsit aggasztja is. A tippje azonban célt fogott, és a személy valójában őt nézte, sőt..még válaszolt is neki. Narejji nem hiába vezette ide a lépcsőtől kezdve az ajtón keresztül, hiszen ez a személy üzent neki, hogy találkozni akar Yukinoval. A lány viszont most már érdeklődve nézte az ismeretlent, hiszen biztos nem lehet átlagos, ha ő is képes egy ilyen síkra lépni, akár csak ő. Hamar be is mutatkozott, és kiderült, hogy egy másik őssel van dolga, akit a tűz nemzetségének a szentélyébe neveltek, és tanítottak. A lánynak ez rettentően nagy megtiszteltetés volt, hogy egy nála idősebb őssel találkozott, és az még meg is hajolt a bemutatkozása után rögvest, ezért hát ő is viszonozta ezt a kedves gesztust. Amikor viszont segítségkérésre terelődött át a téma, és a városiak halála is szóba került, Yukino arca az érdeklődőről egy kicsit ijedtebbre váltott, és közelebb lépve Suo-xuhoz beszédre nyitotta a száját.
- Ez komoly dolognak hangzik, ezért szívesen segítek neked. Megtisztelő, hogy engem kértél fel erre a feladatra. Kaname Yukino a becsületes nevem, és a Föld királyságának templomában végeztem el tanulmányaimat. Kérlek mondj el mindent erről a dologról, mert még ködös nekem ez az egész..világ. - nem csak a város lakosainak a halálával kapcsolatos dolgok voltak számára ködösek, de még az ösvénymunkát sem érti igazán. Nagyon örül, hogy összefutott egy másik, tapasztaltabb őssel, hiszen így talán megkönnyíti számára az új képességének az ismeretét, és nem kell még sokáig a sűrű, sötét ködben tapogatóznia.

Tárgy: Re: Pióca Vas. Márc. 24, 2013 1:03 am

Tisztában vagyok vele, ez egy olyan feladat, amit egyedül nem tudok megoldani. Pontosabban, szükségem van valakire, aki képes megerősítést nyújtani számomra, hogy minden valóban úgy van, ahogyan én azt gondolom. Már napokkal ezelőtt elterveztem ezt az utazást, hiszen az egyik szellemvilágban tett utazásom során értesítettek arról, hogy itt probléma van. Nagy probléma. Én pedig szeretem az embereket, szeretem a békét. Nem engedhetem, hogy eluralkodjon itt a káosz.
Látszólag nyugalom van a városban, én mégis biztos vagyok benne, hogy ez csupán a vihar előtti csend. Van valami nyugtalanító, valami furcsa, érzelmi alapú rezgés, ami egyszerűen egyértelművé teszi számomra, hogy baj van. Nagy baj van. Én pedig remélem, hogy nem vagyok egyedül ebben a harcban, amit meg kell vívnom. Ezért is hívtam segítséget, ezért is vártam ily soká arra, hogy ez a lány megérkezik. Ugyan nem ismerem a Föld birodalmának Őstemplomait, úgy hiszem, tanításaik nem sokban térhetnek el az enyémtől. Más kérdés, én magam tudatosan forradalmasítom azokat a technikákat, amiket tanulunk. Nem csak érzelmeink elzárásából, de azok szabadon engedéséből is nyerhetünk erőt. A lényeg az egyensúly. Aki egyensúlyban van, azt nem tudják megdönteni.
- Számomra a megtiszteltetés, hogy segítesz nekem ebben a harcban, Yukino. - görbülnek anyai mosolyra ajkaim, noha sohasem tapasztaltam meg magát az anyaságot. Nem tudom, milyen lehet nőnek lenni, hiszen akit az Ősök templomában nevelnek fel, gyakorlatilag elszakítanak minden földi dologtól, amiben örömöd lelheted. Az én esetemben így volt legalábbis.
- Nem tudom pontosan én sem, hol lehetünk, de ez talán nem is fontos. Nem nemzeteken, hanem embereken kell segítenünk. - sóhajtok egyet, majd elkezdek sétálni valamerre. Olyan, mintha csak siklanék ezen a világon. Érzem is talpam alatt a földet, meg nem is. Kicsit szokatlan még nekem ez, azonban ezúttal nekem kell alkalmazkodnom. Nem alakíthatom a környezetemet mindig úgy, ahogyan én azt szeretném.
- Talán feltűntek neked ezek a szálak. Furcsa, selymes fonalak. Szerinted mit jelenthetnek? Mit fejeznek ki ezek a színek? - a válasz szerintem egyértelmű, én azonban mégis azt szeretném, hogy Yukino legyen az, aki kimondja azt helyettem. Szeretném, ha ő maga lenne az, aki elgondolkozik ezen.
- Mi mindannyian emberek vagyunk, az ember pedig nem szereti a magányt. Mi mindannyian kapcsolódunk. Lehet, egyszer köztünk is kialakul egy efféle fonál. Ha pedig két ember kapcsolódik, az - jobb esetben - egy fantasztikus dolog. Nincs is szebb annál, mint amikor szeretnek téged, és örülnek neked. Én például örülök annak, hogy te létezel, és egyszerűen vagy. ^^ - sétám a téren folytatom, s a fonalakat figyelve keresem az utam. A probléma, hogy az, akit keresünk, nem tud kapcsolódni. Csupán önmagához kapcsolódik. Pedig milyen szép, szerteágazó háló lehetne!
- Erre gyere! - kérem meg, hogy kövessen, és fordulok be az egyik nagyobb utcán. Percek telnek el hallgatagsággal részemről, ha pedig Yukino bármiféle kérdést tesz fel, én válaszolok rá. Majdan egy kisebb utcácskába bekanyarodva találom meg azt a gubót, amit kerestem. Jól emlékeztem arra, merre találjam meg.
Az egyik, fénytelen ablakon át fekete sűrűséggel csaponganak ki elvágott, megcsonkolt fonalak, melyek valaha talán fontosak lehettek. Körülbelül olyan az egész, mintha egy vékony karú polipnak levágnák a csápjai végét, éppen csak vér helyett befeketedik az egész, s a csonkok pedig egymásba fonódva járnák kaotikus, értelmetlen táncukat. Ott találjuk azt a személyt, akit keresünk. Ott lakozik az, aki miatt egyáltalán idejöttünk. Ha pedig belépünk a házba - melynek falán egyszerűen csak át tudunk siklani - , s megkeressük a szobát, amerről a feketeség származik, egy ápolatlan külsejű, görnyedt hátú, alig tizenéves lányt találunk ott. Talán egy idős lehet Yukinoval. Megkeseredetten, megtörten görnyed előre ágyán ülve. Ő lesz az, őt keressük.
- Nem értem... Nem teljesen értem, mi váltja ezt ki. De valami baj lesz, ha nem tudunk neki segíteni. - csóválom a fejem, s együttérzéssel pillantok rá a lányra. Nem veszem észre azt az undorító, gusztustalan lényt, ami a lány nyakán tekeredik körbe. Egy fekete színű, lassan pulzáló pióca, mely mintha mindent kiszívna abból, ami ez a lány eredetileg, régen volt, és ami lehetett volna.

//Ne hari, hogy eddig tartott. T.T Abszolúte nem volt időm postolni...//