Megjelenés
A test egy eszköz. Az ember a gondolataival él, többnyire az érzelmei, vágyai, félelmei irányítják. A test pedig arra való, hogy ezeket a vágyakat beteljesítsük, kifejezzük érzelmeinket, kimutassuk azt, amit az asztrális síkon már eldöntöttünk. A test nem több, csak egy eszköz. De mint minden eszközt, így ezt is rendben kell tartani. Vigyázni kell rá, ápolnunk kell – hiszen ahogyan egy evőeszköz is tönkremehet, és használhatatlanná válhat, vagy éppen egy építési eszköz, így a saját testünk is. Ez a legfontosabb eszköz, melyet valaha is használunk életünkben. Tartsuk tisztán, épen, egészségesen és szépen. Cserébe az eszköz hatékonyabb munkával hálálja meg nekünk szeretetünk.
Személyiség
Semmi sem az, aminek látszik. Bízz mindenkiben, egyben ne bízz meg senkiben. Mégis, ha valakiben feltétlenül megbízhatsz, az te magad vagy. Én bízom önmagamban, és bízok képességeimben. Például elhatároztam, hogy fantasztikus leszek – és így is történt.
Az embereket az érzelmeik irányítják. Ez velem is így van, én azonban sokkal több jelentőséget tulajdonítok azoknak az apróságoknak, melyek másoknak rendszerint elkerülik a figyelmüket. Nem látnak eléggé, nem figyelnek eléggé, pedig csak egy kicsit kéne igyekezniük, és máris boldogabbak lennének környezetükkel. Persze ez elég sok kényszercselekvéssel is jár. Egyesek szerint meggondolatlan vagyok. Talán igazuk van.
Én boldog vagyok. Amikor éppen nem, akkor is azt kutatom, és elérem, amit csak akarok. Bármi legyen is az ára. Egyszer azt mondták rám, kicsit megszállott vagyok, pedig szerintem ez egyáltalán nincs így. Csupán a saját utamat járom, amit mások általában nem érthetnek meg. Nem, nem a képességeikkel van a gond, hanem a kifogásaikkal. Én azonban rá tudok világítani, mennyire tévednek. Hiszen én bölcs vagyok.
Előtörténet
Mindig is más voltam, mint a többi gyermek. Emlékszem, hogy mindig én voltam az utolsó, akit beválogattak a játékokba, így aztán egy idő után meguntam, és egyszerűen nem érintkeztem a többi gyerekkel. Miért is tettem volna? Valamiért különben is féltek tőlem… pedig én teljesen nyugodt, békés gyerek voltam, aki sosem ártott senkinek. Mindennél jobban szórakoztatott a természet közelsége, a fák, a növények, és persze az, hogy újabb és újabb dolgokat tanuljak a világról.
Na persze, édesanyámék nem örültek annak, ha sokat csatangoltam, vagy ha megpróbáltam érintkezni a többi gyerekkel, már a testvéreimen kívül. Édesapám magas rangú katonatiszt volt, ezzel együtt pedig nemesi címet is kapott a Tűz népénél. Az ezzel járó feladatok engem persze elkerültek, hiszen ez majd a legidősebb bátyámra fog terhelődni. Nekem egyértelműen mást szánt a sors, mindegyik testvérem közül pedig azt hiszem, én jártam a legjobban.
Sokan kérdezték már, mikor léptem kapcsolatba először szellemekkel. Azonban ez nekem olyan természetes, mint a beszéd. Ahogyan a legtöbb ember nem emlékszik rá, mi volt az első szó, melyet valaha is megpróbált kiejteni a száján, így én sem tudom, mikor alakult ki nálam ez a tehetség. Egyszerűen csak van. Persze így adtam még egy okot a többi gyereknek, hogy azt higgyék, dilis vagyok, de ilyenkor persze mindig csak rájuk ijesztettem egy-két kedves mondattal, mert egyszerűen szórakoztattak azok a reakciók, amiket erre kaptam. Ugyanakkor ettől úgy vettem észre, hogy még érzékenyebbé váltam a szellemvilágra, sőt, elkezdtem megtanulni kiismerni az embereket is. Tulajdonképpen nagyon egyszerűen vagyunk. Vagytok… Éppen csak ti nem tudjátok.
Furcsa. Gyermekként én kerestem a szellemeket, utána viszont ők kerestek engem. Aztán amikor a szüleim rájöttek, miért is viselkedem ilyen furcsán, azonnal intézkedtek. Így aztán a hetedik születésnapomon, néhány nappal azután, hogy rájöttek, mire vagyok képes, elvittek engem a Tűz országának kolostorába, egészen pontosan az Ősök egyik templomába, hogy megfelelő tanító keze alá kerüljek.
Emlékszem, még én is megrémültem a gondolattól, hogy azon rideg falak között kell élnem, távol a szüleimtől és testvéreimtől. Utáltam őket, amiért képesek voltak odadugni, apámmal pedig éveken át szóba sem álltam még akkor sem, amikor néha-néha meglátogatott. Úgy éreztem, elhagytak, és nem kellek nekik. Egyedül a szellemvilág egyetlen szelleme – akit mindig macskabagolyként látok - volt, aki képes volt biztonságot nyújtani nekem. Még a tanítómmal is nehezen békéltem meg az első hetekben, míg aztán rá kellett döbbennem, alkalmazkodnom kell. Végtére is, ez az egyetlen olyan hely, ahol tényleg boldog lehetek, és ahol olyanokkal találkozom, mint én. Bíztam abban, hogy itt tényleg önmagamra találok, és hogy ha mást nem, tudást biztosan szerzek magamnak.
Mestereim mindent elkövettek érte, hogy megtanuljak mindent, amire szükségem lehet. Különösen nagy potenciált láttak bennem, hiszen játszi könnyedséggel voltam képes kommunikálni a szellemekkel. Elég volt, ha kicsit behunytam a szemem, és rákoncentráltam egy-egy szellem, de főleg az én védőszellemem érzelmeire. Idővel pedig egyre könnyebbé vált az egész, ahogyan egyre többet tanultam. A legfontosabb tanítás azonban minden látszat ellenére nem a szellemi világról szólt. Bölcsességet tanultam, harcművészetet, és olyan dolgokat, melyek valóban hasznomra fognak válni.
A családomtól egyre jobban eltávolodtam, tizennégy éves koromig pedig nem voltam hajlandó megbocsájtani édesapámnak. Akkor is csupán azért, mert ez az utolsó próbatételem volt azelőtt, hogy új szintet lépjek. A mestereim ugyanis megengedték nekem, sőt, megkértek rá, hogy tanítsak. Lelki gyakorlatokat kezdhettem el vezetni, és ha kellett, akkor bebizonyítottam a fiatalabbaknak, miért is érdemes ezt csinálniuk. Cserébe kicsit kiléphettem a szürke hétköznapokból, végre, sok évnyi tanulás után valami újat is kipróbálhattam. Törekedtem a boldogságra. Mégis volt valami, ami hiányzott hozzá.
Talán ez adta meg a kezdő löketet arra, hogy én magam formáljam meg világom. Hiszen minek is kövesd mások szabályait, ha sajátokat is írhatsz? Aki pedig ilyen neveltetést kap, annak életében néha elkerülhetetlen, hogy útkereszteződéshez érjen. Nem tudtam, az új út vajon tévút, vagy a valódi bölcsesség felé vezető egyetlen út, én azonban engedtem a csábításnak. Mestereim előtt mindig titok maradt, hogy saját tanaim kezdtem el írni. ők úgy vallották ugyanis, hogy ezek az egyéni gondolatok csupán szennyezik az elmét, és az elfogultság megakadályoz abban, hogy tisztán láss. Én azonban nem értek ezzel egyet. Több teret akartam, több szabadságot. Nem akartam béklyóba kötni az egyetlen fegyverem, a saját fejem, saját életet akartam.
Tizennyolc évesen elkezdtem írni naplóm, melyben össze akartam foglalni a valódi bölcsességet. Meg akartam érteni az univerzumot. Meg akartam magyarázni az életet. Persze ez a napló nem kerülhetett mestereim kezébe, hiszen bizonyára eretnekségnek vallanák, így aztán teljesen titokban tartottam. Rájöttem a boldogság titkára, és fokozatosan elkezdtem úgy élni, hogy boldoggá váljak – persze mindezt úgy, hogy ne tűnjön fel annyira. Persze a változás elkerülhetetlen volt. Sokkal többet mosolyogtam, mint azelőtt.
Huszonhárom évesen az egyik idősebb szerzetes megtalálta a naplómat. Nem repesett a boldogságtól velem ellentétben, de állítólag már korábban is gyanakodni kezdett az enyhén módosított tanok miatt, amit a fiatal generációval közöltem le tananyagként. Pedig semmi bajt nem látok abban, hogy arra biztassak valakit, hogy élje a saját életét, és ne féljen a saját gondolataitól… Büntetésképpen arra kárhoztattak először is, hogy levágják hátközépig érő, sötétbarna hajamat, és újrakezdjem a tanításaikat. Fizikailag ugyan nem bántalmaztak, mégis meg akartak fosztani a saját szabadságomtól, a saját gondolataimtól, én pedig nem szeretem, ha korlátoznak. Ezen az éjjelen úgy döntöttem tehát, hogy egyszerűen kisétálok a kolostor falai közül, hátrahagyva minden felelősséget, és kiteljesítem azt, amit elkezdtem. Tehát gyakorlatilag megszöktem, és megtagadtam magamtól őket.
Néhány hónap, és egy újabb születésnap telt el azóta, hogy magukra hagytam őket. A családunk birtokán ugyan némi felháborodással, de azért mégis visszavártak. Hiszen vissza még sem mehetek, a külvilágról pedig vajmi keveset tudok. Életem semmi másnak nem szenteltem azóta sem, csupán annak, hogy megtaláljam az igazi bölcsességet. A saját céljaim motiválnak, csak a saját érdekeim számítanak. Ez éppen elég ahhoz, hogy értelmet találjak mindennek.
