Larfleeze

Kód: a f e z


Név: Larfleeze
Nem: Férfi
Kaszt: Földidomár
Kor: 23 év

Larfleeze enyhén napbarnított bőrű, kb 170-175cm magas. Feje kopasz, ám a szakállát az álla körül megnövesztette, az arca további részén pedig 3-3 csíkban vágta. Ruhája egy sötét színű, kényelmes öltözet, mely biztos mozgást biztosít idomítás közben is, kezén egy ujjatlan kesztyűt hord. Fején egy szemüveget hord, melyet alkalomadtán – leginkább erős napfényben – a szemére húz, a szeme egyébként barna színű.

Alapjáraton Lar kedves fickó, bár néha kissé komoly. A poénokat és az élcelődést nem veti meg, és ha kell, komolyan odasóz az embernek, akár szóban, akár tettekkel. Az idegenekkel egy ideig tartózkodó, megpróbálja kiismerni, de ez nagyban függ a másik féltől is, ugyanis, ha az könnyen nyit mások felé, akkor Lar is fellazul egy kicsit.

A békeidőben már nem számított, hogy ki merre jár, illetve kivel és éppen hol tartózkodik. Így eshetett meg, hogy a szüleim egymásé lettek. Anyámat Huang-nak, apámat pedig Wamp-nak hívták. A csavar a dologban, hogy míg apám földidomár volt, anyám tűzidomítást tanult már szinte kislány kora óta. Egyke gyermek voltam, így a szüleim körberajongtak. Bár sosem tudtam meg az igazat, de az a szóbeszéd járta, hogy anya meddő volt, és már az is csoda, hogy én megérkeztem hozzájuk. Ilyenkor sokan persze félrebeszélnek, és azt híresztelték, hogy nem is törvényes gyermek vagyok. Ezek a pletykák egy idő elteltével ellaposodtak, eltűntek, főleg, ahogy kezdett előtörni bennem is a hajlam a földidomításra. Apa a Ba Sing Se-i hadseregben szolgált, az idomároknál. Ő tanított mindenre, amit a fölidomításról tudni kell. Eleinte egy apró sziklát sem tudtam felemelni, amit egyébként kisgyerekkén puszta kézzel is sikerült volna, de később belejöttem, és egyre jobban ment. A korombelieknek alig a negyede tudott, és kezdett el aktívan idomítással foglalkozni. Sokan már csak időpocsékolásnak tartották, ám én nem. Mindkét szülőm az, eszembe nem jutott, hogy feladjam ezt a „családi örökséget”. Anya bár tűzidomár volt, mikor örömmel és csupa beleéléssel meséltem neki egy-egy sikeremről, vagy arról, hogy mit kell még megtanulnom, örült neki, és szinte ragyogott, úgy mosolygott. Egy percig sem bánta, hogy földidomár lettem, egyébként pedig próbálkoztam a tűzzel is az elején, de az totális kudarcba fulladt. Tizenhat éves koromra már egy közepes idomárnak számítottam, amit egyáltalán nem bántam. A régi korombeliek közül már csak Harla és Gaud maradtak, akik aktívan idomítattak, méghozzá mind a ketten tüzet. Egy darabig anya is segített nekik, hogy szép tiszták legyenek a mozdulataik.
Tizennyolc évesen mind a hárman jelentkeztünk a sereghez – én persze apám után, és a révén már volt, aki ismert is. Szóval mind a hárman ott álltunk, hogy felvegyenek minket, és igazi hazafiak legyünk. A városban tovább képeztek minket, megnézték, hogy mit és hogyan tudunk, majd megpróbálták orvosolni az esetleges hibáinkat, illetve segítettek, hogy jobban átlássuk, mikor mi a megfelelő idomítási forma. Harla-val és Gaud-dal végül hárman mondhatni, hogy jó csapatot alkottunk, ám eljött az az idő, amikor nem mi mondtuk meg, hogy ki merre megy tovább. Engem és Gaud-ot Omashu-ba helyeztek át, míg Halra itt kellett maradjon Ba Sing Se-ben. Nehéz szívvel, de elváltak útjaink, de tudtuk, hogy Omashu új dolgokat tartogat számunkra. De még milyen újakat. Alighogy átkerültük a városba rögtön egy belviszály alakult ki két mozgalom között, melyek Omashu irányításáért versengtek. Egyik sem utasította el az idomárokat, de mind a két mozgalom más módon akarta használni őket és az erejüket. Az egyik totális katonai offenzívát akart indítani, hogy egyesítse a Föld királyságának városait egyetlen nagy birodalommá, majd tovább akart menni a környező területekre. Egy második tűz népe akart lenni, ha így tetszik, de ez eleve bukott dolog volt, és nem is tudom, hogy hogyan találta ezt ki. A száz éves háborúról mindenki hallott, és tudott, így a mozgalom vezetője azt gondolta, hogy tanult a tűz népének hibájából, és nem fog ugyanazokba beleesni, képes lesz elérni azt, amit akkor nem sikerült. A másik mozgalom pedig elnyomta volna az idomárokat – attól független, hogy használta volna őket. Földműves és legfeljebb építészeti munkát bízott volna az olyanokra, mint mi. A dolgunk az volt, hogy a hadseregbe állva – ami a harmadik felet képezte – meggátoljuk a polgárháború kitörését, és helyre tegyük mindkettejüket. Majd fél évig tartott, mire végre észhez tértek. Voltak harcok, bár inkább szájtépés volt a főtereken, fogadókban, szállókban, egyebek. Az egyik ilyen alkalom volt, mikor inkognitóban jelentünk meg egy tüntetésen, de a végére már annyira elegem lett, hogy gondolkodás nélkül visszaszóltam a szószólónak, hogy a rágalmait mire alapozza? Egy cseppet sem tiszteltem, legalábbis nem ez érződött ki a szavaimból, sőt nem fukarkodtam a szarkazmussal is. A férfi feje olyan vörös lett, mint egy frissen izzított vaslemez, és csak hebegni-habogni tudott, de értelmes szó nem jött ki a torkán. Mi itt elvégeztük a dolgunk, és angolosan távoztunk Gaud-dal, aki majd megfulladt a röhögéstől. Mikor visszaértünk a barakkokba, egy társunk rohant oda hozzánk lihegve, hogy a kapitány hívat minket. Gaud-dal összenéztünk, mert nem értettük, hogy pontosan miről is van szó. Letettük a felesleges cuccainkat, és már mentünk is, hiszen tudtuk, hogy egyáltalán nem tanácsos megvárakoztatni a feljebbvalóinkat. Mikor odaértünk, egy fia grimaszt nem tudtunk leolvasni a kapitány arcáról, még akkor sem, mikor közelebb lépett hozzánk. A megkeresésünk tárgya pedig a délutáni eset volt, miszerint mi megfenyegettük azt a szószólót a téren. Próbáltunk mentegetőzni, de hiába, vagy mi, vagy ő, és mivel az a férfi nagyobb kutya, mint mi ketten együttvéve, így úgy adódott a dolog, hogy hazarendeltek minket Ba Sing Se-be. Kénytelen-kelletlen összepakoltunk és már úton is voltunk Ba Sing Se-be. A szüleim nem akarták elhinni a történetet, és látszott, hogy csalódtak, bár soha nem mondták ki. A városi őrségnél csak papír munkát kaptunk, jelentéseket ellenőriztünk, és iratokat rendeztünk. Még csak idomítás közelébe sem kerültünk egy jó ideig, de ez nem jelentette azt, hogy gyakorolni nem gyakoroltunk, mert nem akartam, hogy elkopjon a tudásom.
Egy nap épp végeztem a munkával – nem volt olyan sok – és kisétáltam a szabadba. Kiszellőztettem a fejem, és amúgy is egésznap a poros irodában ülni és papírokat rendezni nem a legjobb elfoglaltság. Még örültem is, hogy friss levegőn vagyok, és ki tudom nyújtóztatni, meg tudom mozgatni elmacskásodott tagjaimat. Ezen a napon vesztettem el a hitem végleg a seregben, és pont ekkor léptem ki. A kanyon mellett sétálva fura hangokra és zajokra lettem figyelmes. Mikor közelebb mentem egy csapat idomárt pillantottam meg, akik katonai egyenruhát viseltek. Két páncélos oroszlánt tartottak sakkban egy szurdokban. Az állatok nem tudtak mit tenni a feléjük száguldó föld és kődarabokkal, csak kerülgették őket, már amennyire bírták az iramot. Elkerekedett szemmel néztem, és nem tudtam mit kéne tennem, végül elkéstem. Az egyik állatot összelapította egy szikla, ami a közeli szurdokfalhoz szorította. Ekkor pattant el bennem valami, és támadásba lendültem, egy dobbantással egy nagyobb kődarabot „lőttem” a katonákra, akik hirtelen nem értették mi van. A páncélos oroszlán összeesett az energia veszteségtől. Pont jókor érkeztem. Ahogy a szikla leért, még gurult egy-két métert, és eltarolt egy másik idomárt, majd leszánkáztam a szurdok oldalán, és egy újabb sziklát repítettem feléjük. Mikor látták, hogy ennek nem sok értelme van, egy-egy falat emeltek maguk elé, majd az ellenkező irányba megléptek. Mikor odaértem az állathoz, már alig lélegzett. A városban volt egy vízidomár, aki értett a gyógyításhoz, amilyen gyorsan csak lehetett elsiettem hozzá. Valamennyire rendbe tudta hozni, de az állatnak még pihenésre volt szüksége. Otthagytam a vízidomárnál, de minden nap elmentem megnézni, hogy hogy van. Három nap múlva az oroszlán magához tért, és eleinte egy kicsit idegesnek tűnt, bár a helyében én is az lettem volna. Megpróbáltam megnyugtatni, ami többé-kevésbé sikerült, és végül – miután majdnem minden nap látott – megszokta a jelenlétem. Bár voltak gondok, még amikor földet idomítottam a közelében, de végül eljutott hozzá, hogy ez nem ellene irányul. Lassan, de biztosan a társammá vált, és velem jött akkor is, mikor a seregnél bejelentettem, hogy a jelenet okán kilépek. A tagokat nem ismertem, így sajnos nevekkel nem tudtam szolgálni, és nyilván most meghúzzák magukat egy jó ideig. Mostmár csak ki kéne találni, hogy merre megyek tovább, mert már semmi nincs, amit kezdhetnék magammal, így kéne valami újdonság, valami változás, ami egy kicsit felpezsdít. Nem terveztem örökre Ba Sing Se-ben, vagy Omashu-ban dekkolni.

A napszemüvegén kívül, nem igazán van nála különleges dolog. Az öve csatja nem véletlenül nagyobb az átlagnál, ebben mindig van némi föld, apró kövek és egyebek, amiket vészhelyzet esetén felhasználhat, ha nincs a közelében hajlítható elem. (pl.: hajókon, léghajókon – vízen és/vagy levegőben)