Ébredés - Északi Sark

Az Északi sarki Víz Törzs városban mindössze fél óra leforgása alatt állt fejére minden. Sohasem látott vihar tört ki a város felett, ami megbénította mind a vízi, mind pedig a légi utazást. A kint uralkodó hóvihar miatt pedig öngyilkosság lett volna elhagyni a város falait. A város idomárjai minden erejüket latba vetve próbálják megvédeni a várost a vihartól, de a pánik így is hamar kitört. A szájról szájra terjedő, világ végét előrejelző, mende-mondák miatt mindenki saját magát vagy éppenséggel családját helyezi előtérbe. Az utcák tele vannak eszüket vesztett emberekkel, akik másokkal nem törődve tiporják el egymást félelmükben. A világvégét híresztelők szerint a város a végét járja.
Suǒ-xū és Soren a kikötő egyik épületébe kísér egy csapat rendőr más, nem az Északi törzsbe tartozó emberrel együtt és közli veletek, hogy várjatok ott, míg az titeket hazaszállító tengeralattjárók megérkeznek, hisz a jelenlegi helyzetben ha bármelyikőtöknek bármi baja esne az csak tovább rontaná az északi törzs jelenleg sem túl rózsás helyzetét. Valami különös oknál kifolyólag Jirout is beszállították a külföldiekkel együtt és hiába próbálod győzködni az őröket, egyik sem hisz neked.
Hamarosan az említett mentésre szolgáló járművek is megérkeznek és mindhármatokat pár más emberrel együtt az egyik, Köztársaság város felé tartó, tengeralattjáróba kísérnek be, majd a jármű a víz alá merül, hogy a háborgó tengerrel viaskodva kimenekítsen titeket. A többi tengeralattjáróval ellentétben viszont számotokra a menekülés nem hozott szerencsét. Egy, a tenger által sodort, jégdarab ütközik neki a tengeralattjárótoknak hatalmas lyukat létrehozva annak oldalában, amin keresztül túl gyorsan áramol be a víz ahhoz, hogy a vízidomárok megállíthassák azt.

Mind a hárman egy jégbarlangban tértek magatokhoz. Körülöttetek mindenfele a jármű roncsait találhatjátok, de a korábbi utasoknak nyomuk sincs. Csak ti hárman vagytok ott teljesen átázva. Vagy legalábbis első ránézésre így tűnik.
- Tűnjenek el innen. Meneküljenek amíg tudnak. - hallotok mindhárman egy ismerős férfihangot az egyik roncs irányából. A tengeralattjárótok kapitányát láthatjátok, amint az egyik fa roncsdarabra van felszögezve egy különös kúp alakú fémtárggyal, mely olyan, mintha egy dárdáról tört volna le.
- Ha kedves az életük fussanak. Mindenkit elraboltak. Meneküljenek! - már-már torkaszakadtából ordít és hangja pedig félelemtől remeg. A döntés rajtatok áll. megfogadjátok a haldokló kapitány tanácsát és összedugva a fejeteket elmenekültök, maradtok és átkutatjátok a roncsokat esetleges más túlélők után, vagy az elrabolt társaitok után indultok, hogy kiszabadítsátok őket, vagy megtudjátok, hogy mi történt velük.

Eljött az idő, hogy ott hagyjam a szülői házat. Voltaképpen sosem éreztem otthonomnak, édesszüleimnek pedig nem kellett kimondaniuk, anélkül is tudtam, mennyire csalódottak, amiért ott hagytam a Rendet. Hiába, mindig is én voltam közöttük a fekete bárány, hiszen testvéreimmel ellentétben én még csak tüzet sem tudok idomítani. Az én ajándékom sokkal jobb ennél. Éppen ezért én valami egészen mással ajándékozom meg magam: a boldogsággal. Nekem pedig a boldogsághoz arra van szükségem, hogy a saját utamat járjam.
Szellemi segítőm sugallatára döntöttem úgy, hogy a világjárást Északon kezdem meg. Még sosem jutottam el ilyen messze saját szülőföldemtől, valamint az Ősök templomától, ahol neveltetésem kaptam. Izgatottan, kételyek nélkül utaztam el erre a földre, pusztán csak azért, hogy valami újat tanuljak. Vagy éppen én tanítsak újat másoknak? Ha a tudást pénzben lehetne mérni, nem kételkedem benne, hogy az én tudásom sokat megérne az emberiség számára. Azonban túlságosan gyarlónak tartom azt, hogy mindezt efféle anyagi lényegtelenségekért árusítsam. Az egyenértékűséget másképpen is ki tudom hozni. Mindennek ára van, még annak is, ami ingyen van. Sőt, mi több, ez kerül a legdrágábba, hiszen nem tudod, hogy mivel fizetsz érte.
Lenyűgözőnek tartom ezt a várost. A történelem ismeretében tisztában vagyok vele, miféle jelentőséggel bírt az a csata, melyben talán őseim is részt vettek. Testőröm némiképpen barátságtalanul méregeti az impozáns épületeket, de hiszen nem is azért fizetem, hogy a helyi látványosságokról tartson nekem kiselőadást. A hideget kifejezetten jól tűri, igaz, abban a több rétegű maskarában ez talán nem is annyira csodálandó dolog. Mindenesetre jó magam is kellően felöltöztem a biztonság kedvéért. Nem vagyok hozzászokva a hideghez, sőt, kifejezetten nem kedvelem, minden szépsége ellenére sem. A hideg azonban, mint tudjuk, pusztán egy illúzió. Ha elhiszed, hogy nincs hideg, akkor valóban nincsen. Számomra nem okoz nehézséget saját tudatomat úgy manipulálni, hogy az nekem a legjobb legyen.
Azt hinné az ember, az efféle hóviharok errefelé természetesek. Kabátom gallérrészét kicsit összehúzom és megigazítom a szembe süvítő szél miatt, és még szememmel is hunyorítani kényszerülök, nem mintha nyitott szemmel sokkal többet látnék. Valamiért eluralkodik a teljes káosz ezen a helyen, és én igazán nem értem ennek okát. Emberek szaladnak mindenfelé biztonságos menedéket keresve, s testőröm is arra szólít fel, hogy mi is cselekedjünk így, a saját védelmem érdekében. Bevallom, kicsit nehezen igazodom ki ezen a káoszon, nem beszélve a sok világvégét és gyehennát hirdetőről, kikkel egy alkalmasabb időpontban minden bizonnyal szívesen el fogok beszélgetni a témáról. Én tudom, hogyan kerüljék el az efféle tévképzeteket, és hogyan éljenek boldog, kiegyensúlyozott életet. Cserébe pedig én is tanulhatok majd tőlük valamit, pusztán azokból a reakciókból, melyeket kimutatnak felém. Persze az emberek mind annyira egyszerűek, de mégis élvezem ezt csinálni. Még többet kell tanulnom, csupán azért, mert én jól járok ezzel a későbbiekben.
Csuklyámat magamra rántván sietek előre, a hangos szélvihar miatt pedig nem hallom azt sem, amit saját testőröm mond nekem - már ha valóban mondott nekem valamit, nem pedig én magam képzeltem ezt be. Gyakorlatilag észre sem veszem, hogy egyszerűen felszívódott mellőlem, amíg egy helyi, rendőrnek tűnő alak meg nem állít engem, hogy elkísérjen valamerre. A fejemet csóválva közlöm vele, hogy elvesztettem az utazótársam, és hogy mindenképpen keressék meg őt is, azonban ennél többet nem tehetek érte. Hiszen ő a testőr, nem pedig én, így pedig csupán bízok a Sorsban, és természetesen Rugalban is, hogy tud vigyázni önmagára. A rendőr egy kikötőhöz kísér, ahol megannyi nem helyinek tűnő embert tartanak össze, hogy egy tengeralattjáróval menekítsenek ki innen. Nincs időm arra, hogy tanácsot kérjek szellemi vezetőmtől, szerinte biztosan jó ötlet-e velük tartani, így kérdések nélkül, kicsit lihegve térek be én is a kabinba.
Kipirosodott arccal, halkan szuszogva foglalok helyet odabent, fejemet kicsit hátradöntöm, és kibontom kabátom. Idebent annyira nincsen hideg, sőt, kifejezetten csípősnek érzem a levegőt a kinti időjárás után. Fejemet hátradöntve hunyom le a szemem, hogy néhány másodpercet adjak magamnak a helyzet megemésztésére. Bármennyire is érződik kilátástalannak az egész, én egyáltalán nem pánikolok. Az csupán egy gát, ami megakadályozna a megmenekülésben. Bár igazán az érdekel, hogy innen hova szeretnének minket elvinni, hiszen nem kaptunk erről felvilágosítást. Biztosan visszavisznek majd minket, amint elmúlt a vihar.
Körbenézek a többi itt ragadt alakon, hátha mégis csak megpillantom valamerre Rugalt. A leginkább az a férfi vonja magára a figyelmem, aki vitázni kezd az egyik őrrel, miszerint vissza szeretne menni, hiszen tudna segíteni nekik. Idomár, huh? Nem tűnik ő sem helyinek, végtére is ezért van itt, azonban nem tudnám megmondani, melyik elemet képes uralni. Viszonozom felé a szemkontaktust próbálván egy mosollyal némi nyugalmat sugallni számára, hiszen itt ő is vendég, és ha a vízidomárok így döntöttek, akkor odafent valóban nem tud segíteni az embereknek. Én mindenesetre értékelem a hősiességet. Szeretem az olyan embereket, akik még képesek küzdeni. Nagyon jó vezetők válhatnak belőlük, vagy egyszerűen puszta jelenlétükkel motiválják a többi embert.
A légnyomás okozta kellemetlenséget szitokszó nélkül tűröm, értek már ennél sokkal nagyobb kellemetlenségek, a panaszkodással pedig egyébként sem érnék el semmi értelmeset. Mire azonban eldönthetném, hogy addig is mit csináljak, az utazás során újabb komplikációk merültek fel, amiért mi lemerültünk. Igazából nem is sikerül felfogni, mi történt, én pedig eszméletemet vesztve terülök el valamerre.
Néhány zöld és lila folt tarkítja testem, miután sikerül magamhoz térnem egy barlangban. Lassan felülök a hideg jégpadlón, és hunyorogva fogom meg fejem. Talán bevertem valahova, de szerencsére nem fáj annyira. Látszólag nem is vérzek sehol, csupán néhány ponton sajog a testem kicsit. Válltáskám - melyben a mai városnézéshez szükséges legalapabb dolgok, kevés eledel, valamint néhány gyógynövény foglal helyet - szerencsére nem került el tőlem, van egy olyan érzésem, hogy szükségem lehet még ennek tartalmára. Magamon kívül két másik alakot, az idomárt és egy másik férfit pillantok csak meg, amint kinyitom a szemem. Utóbbiról igazán nem értem, mit keres itt, hiszen ruházata és külseje alapján helyi lakosnak néztem. Lehet, annak a tengeralattjárónak a személyzetét képviselte.
- Csak néhány zúzódás... - válaszolok, és igazítom meg mostanra már vállig érő hajam, mely az előbb még kicsit a szemembe lógott. - És ti? Rendben vagytok? - állok fel a hideg földről. Lehet, a tenyerem sikerült kicsit meghorzsolnom, de nem igazán tudom ezt megállapítani a kesztyű miatt, amit viselek.
- Suǒ-xū vagyok. - mutatkozom be én is. - Láttam, amikor segíteni szerettél volna a kintieknek. Szerintem igazán bátor és hősies dolog volt. Jó tudni, a magamféle utazók nem maradnak egyedül ebben a helyzetben. ^^ - döntöm kicsit oldalra fejem. Nem tartom fontosnak azt, hogy pontosan ki vagyok, és honnan jöttem, elég az, ha egy egyszerű utazót látnak bennem. Végtére is, én nem vagyok idomár.
Tekintetem a kapitányra réved, amikor az megszólít minket. Szemeim kissé elkerekednek az efféle kegyetlenkedés láttán, és biccentek egyet Sorennek, amikor azt mondja, szedjük le onnan. A fehér hajúra és rá bízom azt, hogy ezt megtegyék, én magam pedig először is leveszem a sálam, majd pedig a táskámban kezdek el kutatgatni. Egy ilyen sérülést talán el tudok látni, ehhez azonban szükség van arra, hogy gyorsan cselekedjünk. Kötszerem azonban nincsen, így kénytelen vagyok improvizálni egyet a sálammal. A célnak talán megteszi.
- Ha leszeditek onnan, ellátom a sérülését. Óvatosan fektessétek le a földre, a többit majd intézem. A dárdát rántsátok ki, amikor szólok, valamint ne dobjátok azt el. Abból megtudhatjuk, kik törtek rá az életünkre. ^^ - veszem kézbe az irányítást. Az Ősök templomában eleget tanultam a gyógyításról, és számtalanszor láttam el sérülteket én magam is. Most azonban szerencsére is szükségünk van ahhoz, hogy megmentsük a kapitányt. A szerencsét pedig be kell vonzani, még egy ilyen katasztrófa ellenére is. Ki más értene ehhez, mint én? Letérdelek a kapitány mellé, s feléhajolva kezdem meg ellátását. Haldoklik, ez így nagyon nem lesz jó... Pedig talán ő az egyetlen, aki vissza tud minket vinni. Szükségünk van rá.
- Kérem, nézzen a szemembe. - hajolok közvetlenül az arcába. Megkeresem a tekintetét, és egyenesen a pupillájának közepébe nézek. Egyszerű pszichológiai hatás, amit el szeretnék érni. Általában működik, sőt, még a fájdalmakat is képes lehetsz csillapítani az efféle manipulációval. Az ő érdekében, meg persze a sajátunkban.
- Mondjon el mindent, amit tud. Kik raboltak el, miért, mi történt, és hogyan jutunk ki innen? Minden információra szükségünk van. - remélem, sikerül válaszokat kapni a kérdésekre. Minél hamarabb megkapjuk őket, annál jobban tudjuk majd, mit lesz érdemes tennünk a jövőben.

Ismét a csónakomban csücsültem. A szél egyszer kétszer a hajamba tépett nekem meg széles mosoly terült el miatta. Már hiányzott eme szabadság, de hiányoztak a barátaim is, akiket még Köztársaság városban ismertem meg. Mindenkinek küldtem egy levelet, hogy ne aggódjanak nem raboltak el csak hazautazom egy kis időre, ugyanis már rég volt mikor eljöttem az Északi Sarkról és honvágyam volt. Hiányzott apám, hiányoztak az ottani emberek, a hideg a szépen felépített város és a jéghegyek is, illetve a vadászatok, amikre még annak idején apám mindig elvitt magával. Örültem neki, láthattam, hogy hogyan teljesít és eltanultam Tőle szinte mindent....
Ahogyan közeledtem otthonom felé kezdett hűlni az idő ezért szépen lassan kezdtem magamra ölteni a ruhadarabokat. Elszoktam a hidegtől hiszen eddig egész jó időben tengettem mindennapjaimat. Éreztem a tenger sós illatát, ami az indulásom emlékképeit idézte fel bennem. Amikor még semmit sem tudtam a világról és még a képességeimet se tudtam úgy használni ahogyan szerettem volna, de azóta sok víz lefolyt és én is sokat változtam. Többek közt megküzdöttem egy tűzidomárral és győzedelmeskedtem majd megismerkedtem Zeller bával és Nitarával... mind a két személy nagyon hiányzott, de tudtam, hogy még látni fogom Őket, ugyanis vissza fogok térni.
Partot értem. Hatalmasat szippantottam a sós és hideg, levegőbe. Felfrissültem. Úgy éreztem mintha feltámadtam volna mint egy főnix a hamvaiból. Hamar a partra ugrottam és kikötöttem a csónakomat nehogy elvigye az áramlat vagy valami hasonló. A botommal a kezemben indultam el a családi ház felé. Sokat gondolkoztam azon, hogy miként is köszöntsem régen látott apám, de végül úgy döntöttem, hogy majd akkor eldől. Sok ember volt az utcákon.. rakatnyi turista is volt, ami meglepett ugyanis a nagy hideg miatt nem nagyon szerették eme helyet...
A családi ház semmit sem változott, ugyan olyan gyönyörű volt mint akkor amikor elhagytam. Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Nem érkezett válasz. Eleinte azt hittem, hogy apám nincsen otthon, de végül rájöttem, hogy egy azt hiszem nyugdíjas férfi mit csinálhatna ilyenkor? Az előbbi okból kifolyólag ismét kopogtam. Egy halk megyek már-t hallottam majd kattant a zár és az ajtó kitárult. Apám állt velem szemben. Krokodil könnyen jelentek meg a szemeiben mikor rájött, hogy én vagyok az.
- Üdv Papus – mondtam majd eldobtam a botomat és a nyakába ugrottam. Tudom, hogy nem valami felnőttes viselkedés, de nem érdekel... régen láttam és nagyon hiányzott. Karjaimat a nyaka köré fontam és halkan zokogni kezdtem az örömtől.
- Hát hazatértél? - emelt el magától majd lenyomott egy homlokcsókot és beinvitált. Tudtam, hogy ha bemegyek soha többé nem jövök ki onnan és én még nem fejeztem be szent küldetésemet.
- Csak egy kis időre jöttem, még nem jártam körbe az egész világot... tulajdonképpen csak egy ismeretlen szigeten voltam, illetve Köztársaság Várost néztem meg.... de mi lenne ha sétálnánk egyet? - kérdeztem rá majd felmarkoltam a botomat. Láttam apám szemében a csalódottságot majd mondta, hogy mindjárt jön csak felkap valamit. Pár perc múlva már megjelent és becsukta maga mögött az ajtót.
- S mondd... mi történt Veled azon kívül, hogy megjártál két helyet? - kérdezte érdeklődve mikor mutatta az utat.
- Nos... a legelső kalandom egy Rupert nevű tűzidomár ellen volt, aki valami miatt pipa lett rám és nekem ugrott.- mondtam majd megvakartam a tarkómat és a szemébe néztem. Láttam az aggodalmat az arcán...
- S mi lett... úristen! - hallottam apám hangját amikor elért minket is a hóvihar. Apámat szem elől vesztettem ezért elkezdtem keresgélni, de sehol sem találtam. Rémülten ordibáltam, de nem kaptam választ. Kezdtem kétségbeesni. Hallottam embereket akik a világvégét emlegették vagy valami hasonlót, de nem érdekelt. Most nekem egyetlen egy dolog a fontos... meg kell találnom az apámat.
Már vagy tíz perce rohangáltam össze vissza mint valami mérgezett egér, de sehol sem találtam. Ekkor egy rendőrtiszt megragadott a karomnál és valami olyasmit mondott, hogy egy tengeri szerkentyűre raknak amivel visszamehetek oda ahonnan jöttem.
- Engedj el Te féleszű hát nem látod rajtam, hogy helybéli vagyok?! - ordibáltam és kapálóztam kétségbeesetten... de a férfi nem engedett erős szorításából csak cibált és cibált míg meg nem érkeztünk az említett izéhez.
- Engedjen el... értse meg vissza kell mennem az apááám... - becsukódott az ajtó. Körbenéztem és rakatnyi szem szegeződött rám. Valószínűleg látták rajtam, hogy nem turista vagyok és Ők sem értették ezt az egészet. Megpróbáltam kimenni, de minden egyes próbálkozásom kudarcba fulladt hála valamelyik rendőrnek. Végül magamba roskadva leültem és a földet bámultam... azért imádkoztam, hogy apám rendben hazajusson.
Körbenéztem és a figyelmemet egy körülbelül annyi idős srác mint én keltette fel amikor azért vitatkozott, hogy had menjen vissza segíteni a bajbajutottakon. Őt sem engedték ki, ugyan úgy mint engem... végül a hajó elindult, a víz alá merültünk. Nem volt valami zökkenőmentes és kezdtem magam rosszul érezni. Sose szerettem a modern tudomány eszközeit...
Hangos csikorgás és csörömpölés majd egy durranás keltette fel a figyelmem amikor láttam, hogy nagy a baj, több száz litervíz áradt be a kabinba pár másodperc leforgása alatt. Rémülten talpra szökkentem és megpróbáltam orvosolni a problémát, de nem sikerült a víz engem is elért annak ellenére, hogy vízidomár vagyok... elájultam...
Kinyitottam a szemem és nem láttam mást csak törmelékeket, illetve azt a srácot, aki segíteni akart a bajba jutottakon, illetve egy nőt... Talpra ugrottam, de nem kellett volna. Megszédültem és visszaültem. Nem értettem az okát ezért megtapogattam a fejemet. Hamar választ találtam mindenre... egy diónyi pukli éktelenkedett a tarkómon.
- Balesetet szenvedett a hajónk amivel ki akartak minket menekíteni... valószínűleg jéghegynek csapódtunk. - adtam választ a fiú kérdésére, aki egyből be is mutatkozott. Azt mondta, hogy Köztársaság városból jött. Majd ha lesz időnk akkor biztos kifaggatom, hogy merrefelé is lakik pontosan. Másodjára a nő mutatkozott be valami igen érdekes névvel... nem nagyon tudtam kiejteni, de most nem is volt valami fontos...
- Az én nevem Jirou... az Északi Víztörzsből származom, de egy ideje Köztársaság Városban lakok. - pillantottam a fekete hajú ifjúra. Éppen kérdezősködni akartam amikor egy ismerős hang csapta meg a fülemet. Körbenéztem és megpillantottam a kapitányt, akit felszegeztek... Rémület ült ki az arcomra... vajon ki lehetett eme barbár személy?
- Szerintem is szedjük le... - mondtam majd Soren segítségére siettem. Miután leszedtük és Suǒ-xū kezelésbe vette Sorenhez fordultam.
- Meg kell keresnünk a többieket... a barbárokat pedig kezelésbe vesszük. Sokkal rosszabb bánásmódban fognak részesülni mint ez a férfi. - mondtam majd a kapitányra tekintettem, akit éppen a hölgyemény próbált meg kikérdezni, illetve meggyógyítani.

Nem szoktam anélkül bókokat osztogatni, hogy ne gondolnám komolyan, hiszen sokkal értékesebbek úgy, ha azoknak valódi tartalmuk, jelentőségük van. Úgy éreztem azonban, hogy Soren megérdemli ezt a fajta megerősítést. Mindenkinek jól esik, ha úgy érzik, szeretik, a puszta létezésükért. Én ezt meg tudom adni azoknak, akikről úgy érzem, hogy valamilyen módon rászolgáltak. Soren reakciójából ítélve egy olyan személy lehet, aki ritkán kap efféle megerősítéseket, így azt hiszem, sikerült jócskán dobnom a morálján. Olyan egyszerű az egész, csupán néhány kedves, őszinte szó szükségeltetik hozzá. Én szeretem az embereket, különösen azokat, akik igazán képesek küzdeni. Az önzetlenség pedig az egyik legnagyobb erény, amit az ember magáénak tudhat. Azt hiszem, benne, valamint Jirouban is értékes személyekre találtam. Össze kell tartanunk, ha meg akarunk innen menekülni.
A bosszúval kapcsolatban azonban ellenérzéseim vannak. Megértem felháborodásukat, de az erőszak csupán erőszakot szül. A célunk a túlélés kell, hogy legyen, nem pedig az, hogy vérbosszút hirdessünk azok ellen, akik ezt tették velünk, valamint utazótársainkkal. Legalább két idomár, köztük egy vízidomár mellett némileg biztonságban érezhetem magam. Sajnálatos, hogy pont most nincs mellettem testőröm, aki valahogyan elkeveredett mellőlem abban a hirtelen feltámadt hóviharban. Éppen az ilyen esetek miatt béreltem fel. Aki az én utamat járja, annak elkerülhetetlen, hogy veszélyekbe sodorja magát. Szent háborút vívok, saját magamért, védőszellememért, és persze mások boldogságáért.
Higgadtan hallgatom végig a kapitány utolsó szavait, miközben továbbra is próbálom megmenteni őt. A kezem csutakos a vértől, sálammal pedig hiába próbálom szakszerűen lekötni a sebeit, már olybá tűnik, nem tudok segíteni rajta. A kellő információkat legalább sikerül megkapnunk, én pedig mindent megtettem azért, hogy ha mást nem is, de legalább megkönnyítsem utolsó pillanatait a földi síkon. Lecsüggesztett fejjel sóhajtok egyet, és intek Sorennek, hogy hagyja abba az élettelen test rázogatását. Megértem indulatait, de ezzel nem megyünk semmire. A kapitány szemeit lezárom, hogy halkan, de mégis jól hallhatóan egy imát mondhassak lelki békéjéért. Odaát egy új, szebb, kevésbé fájdalmas világ fogja várni. Köszönöm számára, hogy mindent megtett biztonságunkért, és hogy még utolsó erejével is azon volt, hogy minket segítsen. Értékes segítőt, de ami még fontosabb, egy értékes személyt veszítettünk el a kapitány halálával.
Éppen sikerül elkerülnöm, hogy megpillantsam a sötét árnyat, mely talán most is ránk vadászik. Egy pillanatra még engem is elkap a félelem érzete, hiszen a két idomáron kívül nincs senki, akire támaszkodhatom, ráadásul Soren földidomár, és amennyire én tudom, az ő képességével itt nem megyünk sokra, hacsak nem ért valamennyire a közelharchoz. A Sors azonban nem hagyott magára, hiszen Jirou tapasztalt, jól képzett vízidomárnak tűnik, képességeire pedig nem kétség, szükségünk lesz ebben a helyzetben. Ugyan jómagam is értek valamelyest a közelharchoz, még sohasem kerültem olyan helyzetbe, hogy ember ellen kelljen használnom. Csupán részletkérdés az, hogy ezek a lények, akik miatt itt vagyunk, nem emberek. Ha valaki, akkor én megtanultam, hogy megannyi dolog létezik a láthatón és az emberin túl, hiszen gyermekkorom óta kiválóan értek a szellemvilággal való kapcsolatteremtéshez. Ennek azonban addig nem veszem hasznát, míg ennyire fenyegetve érzem magam. A legtöbb, amit tehetek, hogy szellemi vezetőm tanácsaira bízom magam, és megőrzöm mind jómagam, mind pedig két társam higgadtságát. Kész szerencse, hogy táskám nem hagytam el út közben. Így ha találunk még sérültet, vagy mi magunk sérülünk meg, még mindig képes lehetek segíteni magunkon.
Megpróbálom felvenni szellemi vezetőmmel a kapcsolatot, hiszen ha valaki, akkor ő még tud kellő információkat adni nekem a helyzetről. Semmi másra nincs szükségem, mint egy útmutatásra, hogy merre menjünk tovább. Mindeközben egy enyhe fejfájást is tapasztalok, de betudom ezt annak, hogy beverhettem a fejem az ájulásom és a balesetet követően. Talán agyrázkódást is szenvedhettem, ami merőben lecsökkentené túlélési esélyeim, ezt azonban jelen pillanatban nem tudom orvosolni.
- A dárda... ideadnátok azt, kérlek? Megpróbálok rájönni, honnan, kitől származhat. - kérem meg őket, még mielőtt elindulunk. Félreteszem a fájdalmat, hiszen erre edzettem magam egész életemben. Mindig is tudtam, hogy van értelme annak a rengeteg gyakorlatnak, különben meg, ez is csak egy olyan érzés, mint a hideg. Ha elhiszed, hogy fáj, akkor valóban fájni fog. Mintha tényleg csillapodna egy kicsit a tompa sajgás. Ha lenne egy kis időm, még reikivel is próbálkoznék, de erre azt hiszem, sem a hely, sem az alkalom nem megfelelő.
Ha odaadják a dárdát, szellemi vezetőm segítségét kérem, hogy valamilyen információval lásson el. Bízom benne, hogy rendelkezik azzal a tudással, amire szükségünk van. Persze a szellemvilágba ehhez nem lépek át, csupán átforgatom kezeimben a véres fegyvert, és egyszerűen rákoncentrálok segítőmre, hátha ad számomra valamilyen jelt, útmutatást, vagy csupán elmondja számomra, amit tudni akarok. Ezután visszaadom azt valamelyik idomárnak, a táskámból egy flakon vizet veszek elő, és leöblítem vörössé színezett kezeimet, mielőtt még rászáradna a vér. Mégis csak kényelmetlen lenne így tovább indulni.
A két férfi között, egy lépéssel azonban hátrébb sétálok, és próbálom ignorálni ezt a bűzt. Halkan felkacagok az újságíró poénjára, és szemeimet forgatva pillantok rá, hogy ezzel is jelezzem a véleményem a viccről. Kicsit sikerül oldania a feszültséget ezzel, amire valljuk be, nagy szükségünk van. Talán még a vízidomár is beszáll a viccelődésbe. Én pedig szeretem, ha megnevettetnek.
A rothadás semmivel sem összetéveszthető szaga már kifejezetten zavarni kezd. Ha nem adtam volna oda a sálam a kapitánynak, hogy azzal lássam el sérülését, most bizonyára a fejemre csavarnám, hogy ezzel is tompítsak valamelyest a szagon, de van erre egy másik ötletem. Csak ez az átkozott fejfájást... Igen, biztosan agyrázkódásom lehet. Bár még sosem volt agyrázkódásom, a tünetek mégis olyanok lehetnek. Gondolkozni azonban még tudok, végtére is nekem az eszem és a beszélőkém a legnagyobb fegyverem. Ha a beszélőkémmel nem is, az eszemmel és a bölcsességemmel talán még mindig elérek itt valamit. Én nem tudok idomítani, mint a másik kettő, csupán a szellemvilágtól várhatok segítséget, ahhoz viszont feltétlenül biztonságban kell tudnom fizikai valóm megtestesülését, hogy ezt a hosszadalmas procedúrát elvégezhessem. A test ugyan nem más, mint egy kehely, ami tárolja a lelket, de szükségem van rá, hogy álmaim célokká formáljam át, és beteljesítsem őket. Szükségem van rá a boldogsághoz.
- Várjatok egy pillanatot. Van egy ötletem. ^^ - állok meg egy helyben, és kezdek el újfent matatni vizes kezemmel a táskámban. Egy kicsi, kék színű szövetbe csomagolva néhány kékeszöld színű, apró levelű növényt veszek elő, és egyet-egyet adok Sorennek, valamint Jirounak is belőle.
- Tompítja a szaglást. Mindannyian jobban tudunk koncentrálni, ha nem érezzük ezt a rothadást. Csak vegyétek a szátokba és rágcsáljátok. Mentolos. ^^ - teszek így a sajátommal, melyet csócsálni kezdek. Emellett fájdalomcsillapító hatása is van, az erős íze pedig a nyelvre koncentrálja az érzékeket az orr ellenében, így sokkal kisebb az esélye annak, hogy esetleg beájulhatunk, ha szembetaláljuk magunkat valamivel, amit nem szeretnénk látni. Az íze elég erős, kicsit még csípi is a számat a mentol, de inkább ez, mint a szag. Talán még a fejfájásommal is tud valamit kezdeni. Igyekszem nem mutatni a fájdalmat, hiszen nem akarom hátráltatni sem Sorent, sem Jirout az úton.
A vörösen felvillanó íriszeket is csupán némi fáziskéséssel érzékelem. Egyszerűen kezd egyre elviselhetetlenné válni ez a fejfájást. Testtartásom rám nem jellemző módon kicsit görnyedtté válik, s négyütemű lélegzéssel próbálkozom, mint új taktikával a fájdalom ellenében. Jól tűröm az ilyeneket, de kezd olyan érzésem lenni, hogy itt nem agyrázkódásról van szó. Ez valami egészen más lesz. Túlvilági, távoli hangok ütik meg fülem, keserves segélykiáltások, ez pedig néhány pillanatra teljesen kizökkent a fizikai világból. Valami nagy turpisság történik itt, és valakik pedig nagyon azt kívánják, hogy én magam segítsek számukra megtalálni saját boldogságuk, a felszabadulást. Túl sokan vannak azonban, túl elkeseredettek. Egyszerre nem tudok ennyi lélekre figyelni. Ha ez így folytatódik tovább, bele fogok őrülni.
- Tessék? - kapom fel a fejem Soren mondatára. Még nem tudom, mi a jobb nekem. Ha csak a szellemi világra koncentrálok, vagy ha csak a fizikaira. Azonban ha a körénk érkezett lények megtámadnak minket, akkor lehet, jobb, ha nem merülök el a szellemi világban. Nagyon kicsi a határ, hiszen én szinte teljesen elszakítottam fizikai valómat az asztrális testemtől.
- A fejem... a hangok... egyre nehezebben viselem. ^^" - még kicsit remegni is kezdek, de ezt nem veszem észre magamon. Mindezt persze nem a hideg teszi velem.
- Ha úgy tűnik, nem vagyok teljesen itt, mind a ketten szóljatok hozzám, amíg azt nem mondom, elég. Teljesen mindegy, mit. Nem akarok eltűnni. - hangom kicsit erőtlennek tűnhet, s még csak arra sincs erőm, sem időm, sem pedig lehetőségem, hogy teljes mértékben felvilágosítsam őket, miért van erre szükség. Rajtuk kívül csupán két személyre, azaz szellemre van szükségem. Az egyik a vezetőm, a másik pedig valaki, aki segítséget kér tőlem. Talán az segítene, ha csupán az egyikre koncentrálnék. Máris kevesebb hangot hallanék a fejemben. Csak egyetlen segélykérőre kell koncentrálnom, csak egyetlen segélykérőt kell hallanom, és akkor máris nem kell annyira megosztanom a figyelmem. Ennek mindenképpen több értelmét látom, mintha teljesen kizárnám őket a fejemből. Hiszen így még azokra az információkra is szert tehetek, amiket még mindig nem tudok.
Bízom benne, hogy sikerrel járok. Felemelt fővel tekintek körbe környezetemen, ám nem tűnik úgy, mintha elborzadnék, vagy akár meglepődnék a lények ittlétén. Megpróbálom megállapítani, hogy micsodák lehetnek, és ezúttal a kisugárzásukra koncentrálok. Ha van bennük élet, vagy emberiség, akkor muszáj érzelmeket érzékelnem felőlük. Meg persze akkor is, ha nincs. Hiszen a tárgyaknak, sőt, még egy holttestnek is van kisugárzása. Éppen csak egészen másfajta, mint egy embernek, vagy egy állatnak, így teljesen másképpen rezonálok rájuk. Mik vagytok ti? S miért hoztatok el minket ide? Viselkedésükből ítélve azonban nem vagyok benne biztos, hogy támadni szeretnének, sőt. Lehet, a bosszút egyelőre nem harccal kell elérnie a vízidomárnak és az újságírónak. Miért is tennéd, ha mindezt szavak, érzések útján is megteheted?
- Jirou, Soren, megkérnélek titeket, hogy addig ne támadjatok, amíg ezt ők nem teszik meg. Elkerülhetjük a felesleges erőszakot, és növelhetjük az esélyeinket, ha egyszerűen megtaláljuk a vezetőt. - észre sem veszem, hogy kézbe veszem az irányítást, azonban mindig is hajlamos voltam erre. Általában elég jól fel szoktam mérni a helyzeteket, én pedig csupán azt teszem, amit a legkifizetődőbbnek látok. Meg persze azt, ami szükséges a személyes boldogságomhoz.
Bízván abban, hogy sikerült felmérnem ezeknek a lényeknek az érzelmi kisugárzásuk, egyenes háttal, felszegett fejjel előrelépek hármat. Szembenézek az egyik lénnyel, s remélvén, hogy képesek beszédre, szólítom meg őket. Mivel taktikusak, innen feltételezem, kellő intelligenciával rendelkeznek eme humanoidok, és képesek a beszédre.
- Kísérjetek a vezetőtökhöz minket, hadd beszéljek vele. Amíg ti nem ártotok nekünk, mi sem próbálunk meg ellenállni. - elég egyértelműnek tartom, hogy rendelkeznek valakivel, aki parancsol számukra. Úgy sejtem, itt van a barlangban, legalábbis ez lenne logikus. Ők csupán katonák, semmi többek, ez eléggé nyilvánvaló. Azt teszik, amit parancsolnak nekik. Felesleges harcolnunk velük, ha a vezetővel is tudunk beszélni. Hiszen vajmi kevés esélyünk van ennyiük ellen, egyetlen vízidomárral, egy olyan helyen, ahol még föld sincs.

Szörnyű látvány volt a felszegezett kapitány. Nem tudtam miféle lény lehet ilyen brutalitásra képes, de elhatároztam, hogy százszázalékosan bosszút fogok állni eme szörnyűségért. Nagy nehezen, de sikerült leszednünk szerencsétlen párát, aki mindvégig azt hajtogatta, hogy meneküljünk. Nekem eszem ágában sem volt menekülni. Rakatnyi ember volt még a hajón négyünkön kívül és most valahol – akaratuk ellenére – vannak bezárva. Az is lehet, hogy már nem is élnek...
Csak néztem, hogy nőnemű társunk milyen képzetten kezd neki a gyógyításnak. A kapitány pedig elkezdett valamit mondani, de csak a végét értettem. Szerinte nem voltak emberek. De akkor mégis mi a fészkes fenék lehetnek? Lehetséges, hogy a modern tudomány áttörései lehetnek? Vagy valami ahhoz hasonlók? Nem tudtam... annyi biztos volt, hogy bármiféle lények meg kell ölni az összeset azért amit tettek. Szerencsétlen emberek... valószínűleg ugyan annyi esélyük volt mint a kapitánynak...
A nagy elmélkedésből a kapitány rémültsége ébresztett fel amikor elkezdett kiabálni, hogy a plafonon van egy. Gyorsan odakaptam tekintetem, de már csak annyit láttam, hogy eltűnik. Mikor visszanéztem már csak annyit vettem észre, hogy Soren a kapitány élettelen testét rángatja. A düh még jobban kezdte elönteni elmémet, de még úgy ahogy képes voltam gondolkodni. Felpattantam és társaimmal együtt elindultunk az idegen után.
- Ha arra kerül a sor kinyírom... kinyírom az összeset...- morogtam. Lépteim egyre erőteljesebbek voltak, illetve érezhetővé vált a hőmérséklet változás, ugyanis dühömben elkezdtem forralni a vizet magunk körül. Ennek köszönhetően meg is száradtam úgy ahogy... azon is gondolkoztam, hogy segítek a társaimon is egy kicsit, de nem voltam benne biztos, hogy örülnének a dolognak.
Ahogy haladtunk előre a terepet kémleltem, hogy ha esetleg harcra kerülne a sor mit is tudnánk kezdeni. Jég és víz volt mindenfelé, ami nekem kedvezett, de földet vagy valami ahhoz hasonlót sehol sem láttam így Soren nem sokat tudott kezdeni. Esetleg akkor ha tud pusztakézzel is harcolni. Kicsit idegesített a tény, hogy én vagyok egyedül itt olyan idomár akinek a képességeit kamatoztatni tudjuk, de örültem, hogy tehetek valami.
Eddig a számon vettem a levegőt, de egyre nehézkesebbé vált ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok az orrommal. Azonban nagy hiba volt.. Rothadt hús szaga csapta meg az orromat amitől egyből felfordult a gyomrom. Egyszer csak Soren hangja törte meg a csendet.. elsütött egy viccet ami mosolyt csalt az arcomra.
- Nagyon nagy szerencséd van... ha Te lettél volna be kellett volna fagyasztanom mindenféle testnyílásodat amin ilyesmi vegyi fegyvernek minősíthető gázok szabadulnak el. - mondtam mosolyogva. Azonban a mosoly szinte azonnal eltűnt az arcomról, ugyanis megérkeztünk a rejtekhelyre ahol még erősebb volt a szag, illetve több olyan sötét alakot is láthattunk.
A kezeim ökölbe szorultak és már támadásba is lendültem volna, de ekkor előreléptek és megláttam Őket teljes valójukban. A döbbenet tagadhatatlanul helyet foglalt az idegességtől, illetve az undortól eltorzult arcomon.
- Mi a fészkes fene? - kérdeztem halkan miközben tetőtől talpig felmértem őket. A szemem a kezükben található pengére tévedt ami hasonlított arra amivel a kapitányt is felszegezték, vagy legalábbis én hasonlóságot véltem felfedezni.
- Soren.. mond ha esetleg harcra kerülne a sor Te itt látsz földet vagy valami olyasmit ami ahhoz tartozik és tudod idomítani? Mert jelen esetben a pusztakezes harcmodor semmit sem ér mivel ezeknek a szörnyetegeknek jó pár centivel meghosszabbítja a karjukat az a penge. - súgtam oda neki. Azt is hallottam, hogy Suǒ-xū mondta, hogy ne támadjunk míg Ők meg nem teszik. Nos, az igazat megvallva nem is állt szándékomban azok után, hogy megláttam miféle fajzatok valójában. A düh azonban még mindig ott fortyogott benne ugyan úgy mint a többi ember iránt érzett aggódásom is. Féltem attól, hogy Ők is a kapitány sorsára jutottak.
Láttam ahogyan Suǒ-xū előrébb lép és beszélni kezd a lényekkel. A kinézetükből nem gondoltam volna, hogy képesek beszélni a mi nyelvünket, de egy próbált azért megér. Ökleim kezdet elfehéredni olyan erővel szorítottam össze. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne ugorjak nekik addig míg meg nem tudjuk mi a céljuk vagy mik is Ők valójában. Annyi biztos volt, hogy Ők voltak a tettesek és, hogy nagyon csúnyák, illetve nem ismeri a könyörületet. Ezt onnan tudtam leszűrni ahogyan a kapitánnyal bántak el.
Azt is tudtam, hogy itt minél hamarabb végeznem kell és meg kell keresnem az apámat... reménykedtem benne, hogy neki semmi baja nem esett... részben mérges voltam a tisztre, aki berángatott a hajóba, részben pedig örültem neki mert így legalább sok emberen tudok segíteni. Mert meg kell hagyni lehet, hogy nagy hasznomat fogják venni mint vízidomár.

Soren szavaira a lények alacsonyabbra helyezik a súlypontjukat lábuk hátrább csúsztatásával, pengéiket pedig a földbe szúrjak. Vörös színű szemük fenyegetően villan felétek, és sziszegő hangot hallatnak. ha jobban megfigyelitek az "S.O.S" -t sziszegik, ami emberi értelmük utolsó foszlányaira mutat rá. Támadni viszont nem támadnak. Mintha várnának valamire.
Suǒ-xū szavaira felegyenesednek, majd közeledtére szinte egyként hátrálnak. Bármennyire is szeretted volna a lények semmit sem értettek meg a szavaidból. Csak némán álltak és figyeltek, mígnem az egyikőjük közelebb nem lépett. A testedet kezdte el vizsgálni, mintha eddig még nem látott volna emberi lényt és végig sziszegett, mint korábban, csupán most nem volt érezhető, hogy támadójellegű lenne a dolog. Ugyanakkor ennek mellékhatásaként, a lény közeledtével, a fejfájásod és fejedben levő két hang is megerősödött, valamint a rothadó hús szaga is erősebb volt. Feltételezhetően a lényekből árad a szag.
~ Hátra! ~ hallottál egy erős hangot, ami ugyan azon az agyi frekvencián szólt amin a segélykérő hangokat hallottad, valamint a hangnak köszönhetően a többi egy szempillantás alatt némult el, így könnyedén kiderítheted azt is, hogy tulajdonképp a korábbi hangok honnan származnak. Mindemellett a korábban téged megközelítő lény ijedten hátrált el tőled.
- Gratulálok. Szép munka. - halljátok egy férfi hangját valahonnan a lények mögül, valamint azt is, hogy tapsol. Minden bizonnyal titeket tapsol meg. Ezt követően a lények utat nyitnak maguk között, minek köszönhetően egy újabb vörös szempárt láthattok meg a sötétben világítani, de ennek a fénye pár pillanat múlva eltompul.
A fénybe érve megláthatjátok a hang tulajdonosát. Egy magas fehér férfi, hátrafésült szőke hajjal, vörös szempárral. Homlokának bal oldalán egy kék színű nonfiguratív tetoválást láthattok, orrán vékony szemüveg pihen. Ruhája díszes és ránézésre is láthatjátok, hogy nem hétköznapi szövetből van.


- Egy vízidomár és egy földidomár. - néz végig a két férfin. Hangjából és szeméből is gúnyt és megvetést áraszt felétek. De sokáig nem is élvezhetitek figyelmét, hisz az hamarosan a csapatotok egyetlen női tagjára koncentrálódik. - Megtudhatom a becses nevét, kisasszony? - Suǒ-xūval való viselkedése teljes mértékben eltér attól, amit Soren és Jirou iránt mutatott. Hangja lágyabb és nyájasabb, arcán széles vigyor, hangjában kíváncsiság. Viszont ez sem jelenthet sokkalta jobbat, mint amit a két férfi élt át, hisz ennek a hangnak a hatására láthatjátok, amint a lények remegni kezdenek, félnek.
- Ez a két alak önhöz tartozik? - néz még egyszer megvetően Soren és Jirou irányába. Valamiért egyáltalán nem tart titeket többre egy egyszerű féregnél. Talán még a léyneket is nagyobb becsben tarthatja, mint titeket.

Bármennyire is próbálkozom, nem igazán sikerül semmit sem kivennem szerencsétlen pára szavaiból. Fejfájásom jócskán csillapodik, köszönhetően annak, hogy csupán egyikükre koncentrálok, de még így is nehezen viselem, különösen, amikor egyikük közelebb is jön hozzám. Ami azonban fontosabb, hogy végre kevésbé érzem magam fenyegetve. A lény szemeibe nézve nem látok mást, csupán fájdalmat és megalázkodást. Nincs szükségem segítőm különleges képességeire sem ahhoz, hogy ezt meg tudjam állapítani. Mik, vagyis kik vagytok ti? Mit tettetek, amiért így kell kárhoznotok? Vagy csupán rosszkor voltatok rossz helyen? Az életben sokan szenvednek pusztán azért, mert a véletlen efféle helyzetekbe sodorja őket. Még akkor is, ha én magam tulajdonképpen egyáltalán nem hiszek a véletlenekben. Mindennek van jelentősége, minden valami nagyobb célt szolgál. Az én tudásom pedig arra való, hogy ezeket az elemeket összerakjam egy nagy egésszé, átlássam az átláthatatlant, megfogjam a megfoghatatlant. Hiszen nyilván annak is célja van, hogy én magam ebbe a helyzetbe, ide kerültem.
Kicsit megfáradt tekintettel pillantok rá Sorenre, aki a legtöbbet teszi meg azért, hogy a jelenben tudjak maradni. Nem akarok eltűnni, ehhez pedig pont az ő segítségére van szükségem. Halkan elrebegek egy köszönömöt számára, szinte suttogom, s meglátszik rajtam, hogy alig bírom tartani magam. Hiába, ha egy Ős ennyi mindennek van kitéve, akkor megfárad, hiszen rengeteg energiát emészt fel az, ahogyan egyszerre próbálom megérteni a helyzetet, valamint hogy kizárjam mindazt, ami csak akadályoz a továbblépésben. Erőtlenül markolok bele karjába, lerí rólam, hogy nehezen tartom magam, hogy ne essek el. Néha problémát okoz a materiális síkon való maradás, ha ennyi hatásnak vagyok kitéve. Jiroura pedig akkor lesz a leginkább szükség, ha harcra kerül a sor. Mindennek megkadályozása természetesen az én feladatom, hiszen szeretném a lehető legkevesebb felesleges vérontással elintézni ezt az egészet. Nincs szükség erőszakra, ha az elme és az értelem útján is be tudjuk végezni missziónkat.
- Sajnos így sem tudok eleget kivenni abból, amit mondanak nekem. - pedig én többet hallok belőle, mint amit Jirou és Soren együttvéve. Mégis kicsit kezd összeállni a kép. Csak idő kell... idő kéne, hogy mindent megfejtsek. Sokkal nehezebb úgy gondolkozni, ha közben ennyi mindenre kell figyelnem. Úgy sejtem azonban, ahogyan arra mintha társaim is rájönnének, hogy ezek az entitások nem mások, mint azok az utasok, akiket nem sikerült megtalálnunk. De hogy lehet? Miféle erő szükségeltetik ehhez? Ráadásul mindezt ilyen rövid idő alatt... Igen, én magam talán képes lennék összekapcsolni egy lelket egy új testtel, de ehhez legalább napokra lenne szükségem. Legfeljebb azonban néhány óra telhetett el azóta, hogy beszálltunk abba a tengeralattjáróba. Nem tudom pontosan, hiszen eszméletemet vesztettem, annyira azonban nem hűlt ki a testem a jégbarlangban, amikor felébredtem. Az is lehetséges azonban, hogy már hetek, hónapok óta megteremtették őket. Ráadásul ez a rothadó bűz... Ha a friss hullákkal, vagy élőkkel tennék ezt, akkor nem kéne ezt éreznünk. Nem beszélve arról, hogy igencsak hideg van itt, a test pedig sokkal nehezebben, vagy egyáltalán nem bomlik egy ilyen helyen. Ebből adódóan azt sejtem, hogy ők nem lehetnek azok a túlélők, akikkel együtt utaztunk. Sokkal régebb óta létezhetnek ezek a lények. Már csupán a bábmesterre van szükségem, hogy tovább léphessek a gondolatmenetemben. Mindezt azért, hogy végül bebizonyítsam, én vagyok a valódi bábmester.
Nem kell tovább várnom, míg megkapom azt, akit a főnöknek nevezhetek. Kicsit furcsállom, hogy valóban személyesen vesz részt ebben az ügyben. Még az is megfordul a fejemben, hogy szándékosan maradt itt, és hogy tényleg nem véletlen, hogy itt kell lennem. Könnyedén, túl könnyedén előfordulhat, hogy valamiért valódi célponttá váltam. Mindennek lehetőségét azonban szinte teljesen elvetem, amikor szavait hallgatom. Nem ismeri a nevem, nem ismeri céljaim, és úgy tűnik, hogy csupán most keltettem fel az érdeklődését. Ahogyan ő is az enyémet. Azt hiszem, egyfajta sorstársammal kerültem szembe. Egyszerűen érzem rajta. Az egyik Ős könnyedén felismeri a másikat.
Látom a frusztráltságot mint Jiroun, mind Sorenen, ez pedig egyáltalán nem jó. Én jó kommunikátornak tartom magam, hiszen megvan bennem minden, ami miatt az lehetek. Megvan hozzá a tudásom, a tapasztalatom, és ami a legfontosabb, nem vagyok Isten. Képes vagyok gyenge lenni, képes vagyok emberi maradni. Éppen ezért mindenképpen rám kell hagyniuk jelen esetben a beszédet. Cserébe mindent megteszek azért, hogy életben maradjanak. Nem akarom, hogy bajuk essen. Még szükségem lehet védelmükre.
Ekkorra már elengedem a felkínált kart, kihúzom magam, de mégis mutatok testtartásommal valamiféle alázatot. Ezt nevezik álmegadásnak, amit pedig egy kompromisszum fog követni, amit majd egyszerűen megszegek, amint itt az ideje. Az igazságokba hazugságokat kell rejteni. Remélem, a két idomár képes lesz természetes arcot vágni, hiszen ha az enyémről nem is, az övékről könnyedén leolvashatja, ha valami olyat mondok, ami nem teljesen igaz. Megpróbálok majd úgy fogalmazni, hogy az számukra is igaz maradjon. Egyszerű pszichológia az egész. Nem olyan nehéz ezt elérni.
- Ne veszítsétek el a fejeteket. Ne hagyjátok magatokat provokálni, felesleges. Próbáljatok higgadtak maradni. ^^ - suttogom halkan Jirou és Soren számára. Amíg nem támadnak, mi sem támadunk.
- Üdvözletem ezen a szép estén. Jóllehet, nem igazán tudom, valóban este van-e. Remélem, megbocsájt ezért. Még sosem szenvedtem tengeralattjárótörést. ^^ - természetes hangon, mondhatni, derűsen köszöntöm az urat, aki belépett körünkbe. Csicsás ruházatával, megjelenésével és modorával olybá tűnik, megpróbál minket lenyűgözni, engem viszont csupán a tudása az, ami igazán csiklandozza a fantáziám. Meg persze az, hogy élve, épen és egészségesen kikerüljek innen úgy, hogy a lehető legtöbb hasznom származzon ebből az egészből.
- Suǒ-xū vagyok. - szándékosan ismét nem árulok el többet, még annyit sem, hogy honnan származom. Ahhoz, hogy a legjobban kerüljek ki a helyzetből, fenn kell tartanom az érdeklődését. Ezt pedig úgy tehetem meg a legkönnyebben, ha titokzatos maradok. Arra persze könnyedén rájöhet, hogy én magam Ős vagyok, már ha valóban azzal a képességgel rendelkezik, amit sejtek róla. Beszéd közben ajkaimon halvány, lágy mosoly látható, szemeimmel pedig egyenesen az övébe, íriszeinek közepébe nézek. Megpróbálom kilesni belőle az érzelmeket szellemi vezetőm képességével. Ezzel sokmindenre rájöhetek, hogyan változtassak a taktikámon, ha valami nem működik.
- Ez a két alak mindeddig nagy segítségemre volt, és bízom benne, hogy a jövőben is így lesz. A magamfajta, ártalmatlan utazónak szüksége van védelmezőkre egy ilyen helyzetben, én pedig megbízok bennük és tudásukban. Mindemellett nagyszerű emberek, és önzetlen hősök. Természetesen megkapják érte a kölcsönös segítséget. Hallott már az egyenértékűség törvényéről? ^^ - enyhe iróniát tapasztalhat hangomból, hiszen ezzel is a személyes hadseregére utalok. Valamiért kétlem, hogy bármivel is fizetne nekik. Én fontosnak tartom, hogy így tegyek, hiszen ekképpen mindegyik fél boldog lehet. A boldogság a legnagyobb ajándék, amit valakinek meg lehet adni.
- Ahogyan azt már tapasztaltam, Ön sem szenved hiányt védelmezőkben. ^^ - körbenézek a teremtményeken, melyek idáig kísértek. Immáron megpróbálom az ő hangjukat teljes mértékben kizárni. Minden információt, amire szükségem van, megkapom szellemi vezetőmtől, valamint az ősz hajú férfitól. Túlontúl akadályoznának a koncentrációban, ha még mindig rájuk kéne figyelnem.
- Na és az Ön neve, ha megtisztelne vele? Nézze, én szeretek nyílt lapokkal játszani. Egyszerűen mondja meg, mit akar tőlünk. Nekünk nincsenek ártó szándékaink Ön felé. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy tiltakozni akarjunk, de mindannyiunknak egyszerűbb lenne, ha tudnánk, pontosan miért kell itt lennünk. Így könnyebben közös nevezőre juthatunk. ^^ - újabb hazugságok, igazságokkal keverve. Tulajdonképpen sosem játszom nyílt lapokkal, csupán elhitetem, hogy igen. Mivel a férfi is magázódik velünk, így én is így teszek, hiszen ez neki kényelmesebb. Ezzel is csak erősítem őt hitében, hogy kompromisszumképesek vagyunk.

A lények csak sziszegtek, semmi értelmes választ nem adtak a kérdésekre, illetve semmire. A szagot még mindig éreztem, de már nem olyan erőteljesen hála társunktól kapott gyógynövénynek. Azonban az aggodalmam még ez sem tudta elűzni. Féltem, hogy valami baja esik női társunknak ezért egy kicsit közelebb araszoltam és készen álltam mindenféle tevékenységre.
Azonban nem történt semmi azon kívül, hogy a pengéjüket a földbe szúrták és változtattak a tartásukon. Kicsit örültem neki, hogy a penge nem bennünk végezte hanem a földben, de a teljes nyugalmi állapotot csak akkor fogom elérni ha innen kijutottunk... A szisztegés egyre jobban idegesített és fájni kezdett tőle a fejem, amikor valami ismerősre lettem figyelmes... S.O.S... mintha valaki ezt mondta volna. Rémült tekintettel néztem a lényekre, akik velünk szemben helyezkedtek el...
- Nyugi Soren... én is hallottam... tehát nem vagyok hülye...- motyogtam majd mikor kevésbé éreztem a veszélyt visszaléptem Soren mellé..
- Lehetséges, hogy ezek a szörnyetegek a túlélők lennének?- súgtam oda neki a kérdésemet majd tovább bámultam a lényeket, akik mintha féltek volna valamitől vagy valakitől...
Egy emberi hangra lettem figyelmes, ami a mutáns csoportosulás mögül érkezett, illetve taps zöreje is megcsapta a fülemet. A hang hallatán a lények egyből utat nyitottak az illetőnek, akinek már a kinézete nem tetszett. Magasabb volt nálam és úgy nézett ki a haja mintha megnyalta volna egy égibölény... A ruházatáról pedig ne is beszéljünk... ocsmány egy ízlése van...
ismét szóra nyitotta a száját, de nem úgy ahogyan azt egy kulturált ember teszi... lenézte Sorent és engem is csak mert idomárok vagyunk... várjunk csak... honnan a fészkes fenéből tudja ez a senkiházi, hogy idomárok vagyunk... főleg azt, hogy mifélék? Nem is idomítottam mióta itt vagyunk... Arcizmaim megfeszültek kezeim pedig elfehéredtek ahogyan magammal kűzdőttem. Szívem szerint neki ugrottam volna, de az eszem azt diktálta, hogy ne tegyem mert nem tudjuk, hogy mire képes... ráadásul Soren jelen esetben csak pusztakézzel tud harcolni, ami bárhogy is nézzük nem a legelőnyösebb... főleg ekkora túlerővel szemben...
Apró gőzfelhők jelentek meg körülöttem ahogyan fortyogtam az idegtől, észre se vettem, hogy felforralta m a körülöttem lévő vizet... a fene vigye el... nem szeretem az ilyesmi kitöréseimet... egyszer még a vesztemet is okozhatják...
- S mégis honnan tudod, hogy mi vagyok? - teszem fel a kérdésemet... nyögve nyelősen tudtam összerakni, hogy kulturált legyen hiszen idegesen az ember nem nagyon tud gondolkodni, de most muszáj volt...
- Jajj és még egy kérdés... miért kell ilyen … khmm... parasztnak lenni? - teszek fel még egy kérdést miközben megvakarom a tarkómat, de végig a szemébe néztem... már ha van annyi vér a pucájába, hogy viszonozza a tekintést... nem szeretem ha lenéznek.. főleg úgy, hogy még nem is ismer az illető... bár ezek után csak a nevét akarom tudni... nem akarom névtelen sírba temetni ha arra kerül a sor... lefagyasztom, de nem ölöm meg és kivisszük innen... s majd ott Soren gondoskodik róla, ugyanis szinte biztos vagyok benne, hogy Ő is meg akarja mutatni neki, hogy mit is tud...
- Könnyű azt mondani kedves Suǒ-xū ... - reagáltam le a kérését a kisasszonynak, de igaza volt.... ha idegesek vagyunk könnyen hozhatunk rossz döntéseket... s most tiszta fejjel kel gondolkoznunk és meg kell próbálnunk mindent kiszedni a férfiból még akkor is ha nem méltat szóra minket... s ha ezt sokáig folytatja... akkor erőszakot kell bevetnem...
~bárcsak bementem volna a házba beszélgetni apámmal...~ gondoltam... most akkor nem kéne azért aggódnom, hogy mi van vele... sajnos az agyam 99%-a rajta járt így még harcolni se tudnék igazán... ezért is egyre idegesebb lettem... pedig nem tehetek róla mégis magamat okolom...
- Remélem lesz rá alkalmam mert akkor kinyírom ezt a kis bájgúnárt... s nem azért mert minket lenézett.. hanem elsősorban a kapitányért, és a többi utasért... mert szinte biztos vagyok benne, hogy mindent ennek a nyomoréknak köszönhetünk... - súgtam oda ismét Sorennek s közben komisz vigyor jelent meg az arcomon. Tényleg ki akartam nyírni... nem hazudtam