Zelnarak
Vízidomár
Hozzászólások száma : 23
Join date : 2013. Feb. 02.
Age : 29
Karakteriformáció
Hovatartozás:
Szint: 1.
Chi:
    (6100/20000)
 | Tárgy: Zelnarak  Hétf. Feb. 04, 2013 9:24 am | |
| Kód: enrk
Adatok
Név: Zelnarak
Nem: férfi
Kaszt: vízidomár
Kor: 18 év
Kinézet
Átlagos magassággal és kicsit erős testalkattal rendelkező férfi vagyok. Bőröm a hagyományos sötét vízidomárokétól eltérő, kreolszerű. Arcom kissé kerekded, amelyből pisze orr domborodott ki. Szemem színe zöld, de tartalmaz némi barna árnyalatot is. Kissé hosszú, gesztenyéhez hasonló színű haj fedi koponyámat, minek egyenes szálainak többségét baloldalra szoktam fésülni. Általában világoskék öltönyben járok, melyeknek sötétkék gallérai vannak. A elegáns felsőm alatt pedig egy fehér inget viselek, melynek gallérait egy egyszerű sötétkék árnyalatú nyakkendő szorítja. Lábaimat sötétkék nadrág és két pár, fekete színű vastag csizma fedi.
Jellem
Egy igazi álmodozó személyiség vagyok, aki szeret visszakalandozni a múltba így kedvelem mind azt, amely már régi és már elmúlt. Ebből az is következik, hogy egy igazi konzervatív alkat vagyok. Habár konzervatívság jellemez, elég jól tudok alkalmazkodni az új helyzetekhez. Kissé határozatlan a természetem, így azt se veszem zokon, ha valaki parancsolgat nekem, csak legyen számomra szimpatikus. Akik nem ismernek eléggé, azok igazán rejtélyesnek gondolhatnak. Kevés embert engedek közel magamhoz, ám azok majdnem korlátlanul élvezhetik segítőkészségem és gondoskodásom. Jószívűséggel is rendelkezek, de nem tűröm el, hogy megbíráljanak vagy nevetségessé tegyenek. Kedvelem a művészeteket, ezért szobám falait nem kevés festmény díszíti. Számomra az otthon a legmegnyugtatóbb hely, ahol igazán jól érzem magam.
Felszerelés(ek)/Fegyver(ek)
- ecset
- paletta
- állvány
- 2,5 literes bőrkulacs
- táska
Előtörténet: A Északi víztörzs szülötteként jöttem világra, egy bába közbenjárásával, aki kisvártatva édesanyám Yue karjaira bízta életem. Féltő karjaival átöletve szorított magához szülőanyám, miközben jégből készült házunk sápadt falain kúszott fel a hajnali fény. Sajnálatos módon, apám Norrenak ezen jeles napon nem tudott részt venni, mert őrségben volt aznap, de amint otthonába ért, megcsodálta ő is sarját. Álltalábban anyám vigyázott rám, mivel ő mesekönyv író volt, így a napok többségét itthon töltötte, apám pedig szabadnapjaiban tudott időnként velem lenni. Anyácska sok mesével próbált alvásra bírni, többnyire a föld királyságról szóló történetekkel. Ő is onnan származott, tehát ésszerű volt, hogy őt is azokon a legendákon és meséken nevelték fel, mint Omashu keletkezése. Ahogy cseperedtem lassan megtanultam valamilyen szinten járni, s beszélni, de a szüleim inkább arra voltak kíváncsiak, vajon víz vagy földidomár leszek, hisz anyám felmenői között is voltak idomárok. Szóval ezáltal mindkét lehetőségre volt esély. Egy átlagos nap volt, mikor édesapám hazaért az esti műszakból, s először üdvözölte feleségét, majd egyszülött fiát. Miközben az asztal alatt bujkáltam, a vérszerinti apám éppen akkor rakta az asztalra a táskáját, ami véletlenszerűen fellökte a vázát. Én pont kibújtam, láttam a virágtartó tartalmát felém esni. Elárasztatott volna, ha nem állítom meg a felém hulló zuhatagot, és lököm arrébb.- Te szentséges ég! – kiáltott fel apám, kinek arcán megdöbbenés uralkodott el. Édesanyámnak egy kis fáziskéséssel, de beindult anyai ösztöne, eztán rögtön átkarolt.- Kisfiam, ugye nem esett bajod? – kérdezte édesanyám, aki kutatta sebesülés bármi jelét.
- Nem anyu. – jelentettem ki, miközben fogalmam se volt arról, mi történt körülöttem.- Látszik, hogy az apja fia. – jelentette ki egy kis önteltséggel apám, és egy hatalmas vigyor kanyarodott fel az orcáján.- Ugyan már ez csak egy dolog, külsőre amúgy is rám hasonlít. – vágott vissza anyám, aki lefektetett a számomra esemény dús nap után aludni. Mikor betöltöttem a hetedik életévemet járhattam Pakku Mester Vízidomár Iskolájába, ahol eleinte megtanultam írni és olvasni. Későbbiekben pedig elkezdhettem a jövőre nézve hasznos tantárgyakkal foglalkozni. Nekem a kedvenc tantárgyam a történelem volt, lehet, hogy csak azon oknál fogva, mert a szüleim azokon neveltek fel, ám engem lenyűgöztek a bátor erőfeszítések, amelyeknek nem szenvedett híján se a Déli, sem az Északi törzs, mikor a Tűznépe megtámadta őket. Habár a festészet iránt is nagy érdeklődést mutattam, s az idő múlásával szebbnél szebb alkotásaim születtek, melyek szobám falait díszítették. Az iskolában sok barátra, valamint ellenségre lehetett szert tenni, habár melyikben nem? Legjobb barátom mégis a közeli szomszédban lakó Etraku volt, akivel többek közt nagy hó csatákat vívtunk, néha még egymás víz technikáját is tudtuk csiszolni az esztelen szórakozások közepette. Az év múlásával az iskola arra is meg akart tanítani, hogyan védjük meg magunkat, ezért sok vízidomár órát raktak be a felsőbb tagozaton. Kint a gyakorló pályán, a szokásosnál is cudarabb szél fújt. Körülpásztáztam íriszeimmel a terepet, és sok idősebb diákot is felfedezni véltem. Az egyik tapasztalt tanuló odahívott minket jó indulatból. Egy, a többitől eltérően kiálló jégtömbre huppant.- Látom, újak vagytok még. Pár jó tanács: a tanár nem tűri a fegyelmezetlenséget, ha az van, szégyenszemre hazaküld benneteket. Olyan is történhet, hogy úgy megmakacsolja magát, nem is tanít benneteket többet. Ja, és mindig tegyétek hozzá, amint megszólítjátok, hogy Maldorak mester. Nem csípi, mikor valaki csak simán le Maldorakozza. – adta a tanácsokat a „névtelen” srác. - Az elfelejtetted hozzátenni Revenal, hogyha bármi jelét észreveszi Maldorak a gyengeségnek, jobb lesz, ha futtok, mert jól véresre veri a lábatokat vízostorral. – próbált pánikot kelteni egy másik idősebb diák, gúnyos vigyorral az arcán. - Hehehe! De nagy paraszt vagy Torenar. – jelentette ki a kötekedő fiú egyik barátja, egy kacagás közepette. A tanár, amint belépett hirtelen mindenki elhallgatott és felkelt a földről, ha netán eddig ott helyezkedett volna el. Az aggastyán személy a szakállán húzta, monoton folyamatossággal, májfoltokkal tarkított kezét, mialatt az új arcokat kutatta.- Jó reggelt diákok! Aki nem ismerne, még én vagyok Maldorak mester. – mutatkozott be, miközben kézmozdulatok segítségével egy jégtrónt hozott létre, amire kisvártatva leült.- Jó reggelt Maldorak mester! – kiáltott fel kórusban a diák sereglet is. - Az idősebbekkel a vízlabdacsot gyakoroljuk! A fiatalabb csoport pedig először megpróbálja az általam vízzé idomított jeget felemelni, s ha mindenkinek sikerült, akkor csoportot alkotva egymásnak adogatjátok a folyadékot! Érthető voltam? - szónokolt az idős idomár, aki azt akarta, hogy mindenki közölje vele a feladat megértését.- Igen is Maldorak mester! – szólalt fel a területen lévő összes tanonc. A hóban erősen lehetett hallani a szakálas tanár csoszogását az ifjak közt. Néha már idomítás közben ki se nyitotta a szemét, annyira nem méltatta a számára már unalmassá és könnyedé vált technikát. Nekem könnyedén ment a feladat, melyet a mester kiadott. Etrakunak, s továbbá néhány diáknak kevésbé volt ilyen szerencséje. Mikor véget ért, a tanárnak oly megerőltető, várakoztatása a második feladaton volt a sor.
- Héj Etraku, leszel velem párban? – kérdeztem egy kissé halkan barátomtól, ki csak bólintással fejezte ki beleegyezését. Az első próbálkozás számomra nem jelentett problémát, de amint átirányítottam a csapadékot társamnak, annak kezében alakja eldeformálódott, majd szétdurrant.- A fenébe! Ez nekem nem megy. – jelentette ki Etraku, aki duzzogása közepette a földön lévő havat rugdosta.
- Ugyan, menni fog az, csak érezd a testeddel és ne tégy hirtelen mozdulatokat! Csak finoman. – adtam jó tanácsot a rászoruló barátomnak. Majd hirtelen Maldorak mellettünk termett, megint átváltoztatta a fagyott vizet folyékony állapotúvá.- Mi a neved? – kérdezte Etrakutól a tanár, aki csak idegesen fejét vakarta.- Eetraku. Maldorak mester. – tett eleget a kérdésnek barátom.- Nos Etraku, még egy sarki medvekutya is finomabban fogja meg a szájában a halat.- gúnyolódott a mester. A nap végére nekem nagyon megtetszett a vízhajlítás, habár szomszédomnak nem.
- Etraku, majd segítek neked és te is olyan jó vízidomár leszel, mint Pakku mester, vagy mint Kuruk avatar. – próbáltam vigasztalni a letört barátomat. Másnaptól fogva Etraku folyamatosan hozzám fordult segítségért, s együtt tökéletesítettük az órán tanultakat. Néha a mesterrel se jöttem ki, de kárpótolt az ügyességem az idomításban. Ahogy teltek, múltak az évek apámat elhívta a család ősi lakhelyéből Köztársaság városába, mivel ott rengeteg hely megüresedett, amely vízidomárságot igényelt. Édesapám csak megakart adni mindent a családjának. A búcsú szomorú volt, hisz ott töltöttem tizenhét évet, amely alatt igazán hozzám nőtt a zord jeges táj, és sok barátomtól is alig tudtam elbúcsúzni főleg Etrakutól megígértem, hogy még visszatérek habár erre nem sok esély volt. Etraku azért mégis bízott szavaimban, nem kételkedett ennek megszegésében. Még egy utolsó pillantást szántam a gyönyörű jégből emelt városra és egyben szülőotthonomra. Az Északi Víztörzs szigetét lassan elnyelte a temérdek tenger, s már csak a horizontot kémlelhettem. A fejlett gőzhajót, amin utaztunk, nem túlságosan az érdekességek tárházaként alkották meg. Többnyire, ha időm engedhette, ami a tengeren annyi volt, mint ahány homokszem van a partokon, festettem. Miután beesteledett, az idő szeszélyesre fordult. A kör alakú ablakra záporként hulltak az esőcseppek, s a hullámok megpróbálták erős felcsapódásaikkal áttörni azt. Kíváncsiságom miatt lassú, bizonytalan léptekkel a fedélzetre vezető rozsdás ajtóhoz ballagtam, miközben ide-oda mozgott a hajó. Kinyitottam vasajtót mikor hirtelen a huzat kivágott, és a vizes padlón legurultam. A sötét eget a villámok temérdek fénye világította meg. A menydörgés szavaira pedig szenvedélyes táncra kélt a tenger. Gyorsan visszaszaladtam édesanyámért és apámért, akik még aludtak. A szüleimmel együtt az egyik csónakba siettünk a süllyedő hajóról, de egy erősebb hullám rajtam kívül mindenkit lemosott a mentőtutajról. Az egyik vízidomár, aki a felcsapó hullámokat próbálta csitítani, balszerencséjére egy meglazult korlátcsőt találta el, s kapálózása közepette elvágta a csónakot tartó egyik kötelet. A másik kötelet próbáltam úgy markolni, mintha csak az életem múlna, rajta de végül véresre súrolt kezemet és elengedtem azt. A hullámok közé zuhantam, majd a csónak azon oldalára másztam, amerről a süllyedő hajót lehetett látni, s kinyújtottam a kezem.
- Anyaaaa! Apaaaa! - kiáltottam kétségbeesetten, míg a hullámok ide-oda dobálták a tehetetlen ladikot. Semmi választ nem hallva tovább próbálkoztam, míg torkomból telt. Majd a hajó felé próbáltam vissza jutni, idomítás segítségével. Mikorra minden erőm elfogyott összeestem, s elsötétült a világ. Feleszmélve egy ismeretlen város közelében ébredtem a parton. A távolban ékeskedő Aangnak emelt szobor láttán rögvest tudtam hol vagyok. Két rendőr bukkant fel előttem, akik rögtön az őrsre vittek. A rendőrségen elmondtam könnyek között, mi történt a közlekedési eszközzel, amely hallatán rögtön egységeket küldtek a többi túlélő keresésére. Egy ideig a helyi korházban voltam elszállásolva sebeim miatt. Mikor pár nappal később abbahagyták a keresést, végül én is feladtam a reményt. Megélhetésként festőként díszítettem freskókkal és festményekkel a gazdagabb emberek házait. Egy ideig az utcán éltem, de amint kerestem több pénzt, egy hirdetésre lettem figyelmes. A hirdetés feltárta, hogy egy bizonyos Soren illető lakótársat keres. Kihasználva a lehetőséget, és mert egyedüli albérlőként nem tudtam volna fizetni a szállásomat elmentem, ahhoz a bizonyos személyhez, aki a hirdetést kiragasztotta. A földidomár társbérlővel hamarosan megismerkedtem, s végül barátok lettünk. A régi barátokról sem megfeledkezve, Etrakut is meglátogattam, és a többi ismerőst is az Északi Víztörzsben. Szüleimnek pedig a part közelében fejfát állítottam emlékül. Tizennyolc éves koromra már elismert festőként illeszkedtem be Köztársaság város társadalmába.
A hozzászólást Zelnarak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 05, 2013 11:57 pm-kor. | |
|
